Mikor pihenni térnek a középszerű agyak, rendszeres, hívatlan látogatót kapok. Szürkesejteket fűrészelő, tablettazabáló, kellemetlen alakot. Álmatlanságnak hívják. Azt, hogy „úr” nem teszem a neve után. Nem ismerem személyesen, csak ittlétének kínos tünetei köszöntenek. Nap mint nap egyre durvábban bánik velem. Nem érdemli meg! A televízió műsor befejezése után jő el az ideje. Ekkor cinkosa – az addig kényelmes meghitt ágyikóm – úgy vet a lábai elé, mint egy ócska rongydarabot. Mit sem törődve alapvető emberi jogaimmal, kíméletlenül kiebrudalja a puha párnáinál menedékjogért esdeklő fáradt csontjaimat. De... Hopp! Ma sem hagy békén! Érzem, itt van a szobában. Recseg alatta a szék. Elfordulok a hang irányából. Kémlelem a piszkos ablakot és a világunkra hulló sötét eget. Hallom a szuszogását. Felháborító! Az arcomba csap leheletének bűze, zsibbadni kezd a szemöldököm alatt, s tompa szúrás feszíti a halántékomat. Kétségbeesetten bámulom az ablakon túli gyászszínű eget. S ekkor, mint derült égből a villámcsapás, belém hasít az a furcsa érzés. Tízezer voltjából pattant ki az isteni szikra. Felkacagnak agysejtjeim!
– Bolondok: Newton, Herschel, Einstein, s ti szerencsétlen kozmológusok! Pokolba veletek! Megtaláltam nélkületek is a rejtvény megfejtését! Egyedül! A magyarázatot! – kiáltom hangosan, hogy beleremeg az ablak, s megremegnek a falak. Az asztalhoz rohanok, fellököm a széket, kezembe veszem a szűztiszta papírost, s a tövéig rágott ceruzát. Serceg a grafit a hófehér lapon: „Előttem nyújtózik e komor lepel – az Univerzum. Mi lehetne más, mint egy hatalmas, agyon koptatott pokróc a végtelen szárítókötelére kifeszítve. Mögötte, ki tudja milyen messze, egy óriási ujj felkattintja a villanykapcsolót...”
– Várjunk csak! –„... meghatározott i d ő k ö z ö n k é n t...” Igen, így pontos! -„...A szétáradó fény, lehet csak a mi szemünknek arany, átkúszik a koromszínű anyag durva szövésének hézagain s a molyrágta lyukakon. Így lesz belőle számtalan parányi, pislákoló függő, milliárd halomba csillagok, és távolabb fehér ködök: a galaxisok!”
– Bagatell! Ennyire képes a dicső Tudomány.Összegyűröm a lapot, s a szemétkosár felé hajítom. Az iménti agyzsugorító feszültség után átjár a mámoros zsongás. Régóta várom ezt az érzést. A győze- lemmel rokon felfedezés örömét. Boldogan futok az ablak felé. Repülni akarok. Ki, az imént megismert, fájdalommentes végtelen kozmoszomba! Még egy utolsó nekirugaszkodás és...dőben érkezett a rőt hajú férfi és a testes kollégája. A vörös a kezében injekciós tűt tartott. Szakértő szemmel vizsgálta az üveghenger beosztásán túl lötyögő folyadékot. A lába előtt heverő mozdulatlan testbe szúrta a tűt.
– Professzorkám! Ettől az adagtól nyugton maradsz.
Társának megértő pillantásával találkozott a tekintete. Mielőtt kimentek, felállították a könnyű műanyagból készült széket, és megsimogatták a gumifalra vetített háromdimenziós képet: az ablakot. Végül összeszedték a fal mellett felhalmozott gyűrött papír fecniket. Hadd lássa a világ, hogy milyen pedáns emberek!
Szombathely, 1988
Ahogyan egyre tovább jutunk a történetben, úgy bontakozik ki sok-sok szál, s az is, milyen nagyon lírai is tudsz Te lenni, János! Noha egy elmegyógyintézetben kötöttünk ki, de nem tudjuk, miért, kicsoda és miért éppen Lipótmezőn.
VálaszTörlésClick to see the code!
To insert emoticon you must added at least one space before the code.