Hirtelen olyan pici lett! Szeme, szája nyitva, biztosan ott szökött el. Most mit is kellene tenni? Eddig mindig tudtam mit tegyek, de akkor itt volt és rám szorult, muszáj volt okosnak lennem és az is voltam. Most viszont egyedül vagyok, nagyon egyedül. Filmekben láttam, hogy ilyenkor felkötik a halott állát. Felkötöm – de minek? Mindjárt elviszik és sosem látom többet. Bejön a nővér és furán néz rám, leveszi a kötést és közli, az az ő dolga, menjek ki. Aztán visszahív és otthagy, de előbb közli, hogy a holmiját szedjem össze és vigyem magammal és még, hogy késő van, végezzek mihamarább. Alig találom meg az ágyban még kisebb mint az előbb volt, a nővér összecsomagolta. El kéne búcsúznom, de kitől? Ő már nincs itt, rohadtul egyedül vagyok. Megnyílik az ajtó, majd becsukódik újra. Csomagolok - mennyi mindent hordtunk be néhány nap alatt – alig fér be a táskába, szatyrokba. Kezemben, nyakamban, mindenütt csomag. Az ajtóból még visszanézek, de ő már nincs itt, csak az a kis csomag az ágy közepén. Vánszorgok le a lépcsőn egyedül – éjfél elmúlt már régen – üres minden – én is. Ülök a kocsiban és haza kéne indulni, mint máskor, de most nem máskor van. Na most kezdek el bőgni! Még jó, hogy üresek az utak is, mert nem sokat látok – ha félre állok, akkor ma már nem jutok haza, inkább tovább megyek. Hát ennyi volt! Most hogyan is legyen tovább?
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése