Horváth Lívia: Nem láttam még

Hallom, mégsem láttam még,
millió szemmel idézni
szigorúságunk küszöbét.
Meg akarod mutatni hát?
Az éhség jogtalan halál.
Vágyaink jelét felnyitni
színed előtt?

Szemeit, ajkát
örömét a lélegzésnek,
amelyt hiszek,
érthetné gondolatom.

S testem szerte fény:
szoborként feszület,
megragad bennünk újra
csókolni szívével lélegzetünk.

Más út,
nem látom ugyanúgy
hamisságát a beszédnek,
lelkünk szemlélődő rész
az égben valahol
megfeszülő mély,
nem láttam még, vonzóerejét.

Tartózkodtam elfogadni
ábrázolását a
fölszaggatott koronának.
Fejünkre rejtőzött
tövis szúró végzetét
könnyezem még.

Örökkön fogva oly igaz volt?
Eltemetett énekek barlangjában
követtél
testemre fonódva törekedtél.

Szavuk megcsalja gondolatom,
amelyt hiszek?
Hamisságit megértve,
dicsőségünkben félni?
Rettenet!
Lényemben alvó, hatalmas képzelet.

Magasztaljuk elmúlt árnyát
az égben valahol,
de nem hallom
határát
a messzeségnek,
de igazságot mindenki látja.

Nem láttam még ily kételyt!
érteni őt megfeszülök,
akiért elrendeltetett
nem késlekedett erőt remélni,
amelyt hiszek,
az örökké gondolatának.


Horváth Lívia