Bige Szabolcs: Apage

Apage!...*

(Megkísértésem története).

  Rendelés után még maradtam, hogy valamit beszéljek meg az embereimmel, mikor egy ismeretlen fiatalember kopogtatott be hozzám.

- Szervusz, kolléga! – nyújtotta a kezét. – Emlékszel rám? Balázs vagyok, első éven együtt jártunk.

   Igazából nem emlékeztem rá, de udvarias ember lévén nem akartam megsérteni.

- Persze, persze – bólogattam –, és én is bemutatkoztam.

- Na ne viccelj már! Nekem akarsz bemutatkozni?

- Mi megyünk is – szólt közbe a nővér.

- Jó, majd én zárok.

- És mi járatban erre, nálunk? – kérdeztem az állítólagos kollégát.

- Csak beugrottam egy pohár, hideg italra hozzád - válaszolta –, tudod erre jártam, Szucsunál, az elnöknél.

- Ha így van - mondom –, gyere, üljünk ki a tornácra, és hozok a pincéből egy üveg bort.

   Így is tettünk.

   A rendelő egy régi, nagy falusi házban volt. Az elmúlt évben vette a község közadakozásból. A főútra nézett, mögötte hatalmas kert gyümölcsfákkal, veteményessel. Az oszlopos tornácon egy kecskelábú asztal és két pad árválkodott. A dohányozni óhajtó várakozók ide szoktak kiülni még télvíz idején is.

   Leszaladtam a pincébe, és egy palack küküllőmentivel tértem vissza. Híres borászatok éltek a Kis-Küküllő mentén. Szász gazdák telepítették és gondozták a szőlőket még annak idején. A pincemesterek is mindig közülük kerültek ki. Mára már alig maradt belőlük mutatóba, a szőlőskertek is nagyobbrészt ebek harmincadjára kerültek.

   A vendégem a tornác fájára támaszkodva nézte az udvaron felhalmozott tűzifa hasábokat. Méterbe rakva álltak, hogy rendesen kiszáradjanak, mire szükség lesz rájuk.

   Büszke voltam arra a húsz méter fára, mert magam termeltem ki, persze szakmabeli fakitermelők és az erdész segítségével. Nem könnyű dolog az a fakitermelés!

   Először persze engedélyt kell szerezni a hatóságtól, aztán megbeszélni az erdésszel, hogy melyik erdőrészben, melyik parcellán lehet vágni, és megkeresni a vágásra kijelölt fákat.                                                                                                                                              Ekkor lehet is szervezni a csapatot.

   Maga az erdész is jött segíteni, meg még négy fejszeforgató, ügyes ember. Nem napszámért jöttek, hanem barátságból.

   Korán reggel indultuk, három szekérrel. Enni-, innivalót pakoltam bőségesen. Hosszú lesz a nap. Mentünk hegynek fel, völgynek le, de inkább fel. A lovak vidáman kocogtak az üres szekerekkel.

   Órákba telt, amíg kiértünk a vágtérre. Az erdész ment elől, és mutatta a vágásra kijelölt fákat. Két „druzsbát” (stihl fűrészt) is hoztak magukkal az emberek.

   A fa kivágása úgy kezdődik, hogy a favágó először körbe járja a fát, szemügyre veszi a dőlését, görbületeit, a lombozat elhelyezkedését, majd a föld felett kicsivel, a választott oldalon berója. Azaz harmadáig egy ék alakú vágást ejt rajta, leggyakrabban fejszével. Ezután a berovás ellenoldalán kissé lejtősen kezdi a törzset a fűrésszel bevágni. Vigyázni kell, hogy a vágás iránya pontosan a berovás felé haladjon. A fűrésszel dolgozó ember lent kucorog a fa tövénél, felette ketten úgy vállmagasságban nyomják a törzset. Inkább csak, hogy érezzék, miként viselkedik, még igazából nem döntik.

   Egyszer csak megreccsen a fa.

- Dől a faaa! – kiáltásra mindenki biztonságos helyre húzódik, s a kivágott fa végigdől az ágak között nagy recsegés, ropogás közepette.

   Jöhet a gallyazás: ki fűrésszel, ki fejszével áll neki megszabadítani az ágaktól a törzset. Öt nagy fa került kidöntésre.

   Most jött el a lovak szerepének az ideje. Az erdész lovai voltak betanítva. Gazdájuk egy vastag lánccal az egyik ló után kötötte a legallyazott törzset, és szavakkal, kiáltásokkal irányította fentről az okos állatot, amíg az le nem ért az aljba, az út mellé. Következett a másik ló. Mikor az is leért, egyik munkás leoldotta a láncot, a lovak pedig gazdájuk szavára visszamentek a tetőre. Így jutott le az út mellé minden törzs. Az okos állatok tudták, hogy gazdájuk szavára kell hallgatniuk, máskülönben megszalad a fa, és az nagy baj.

   A törzseket még össze kellett vágni, akkora darabokra, hogy a hosszú szekérre jól fel lehessen rakni. Otthon majd méteresre vágják, és szakszerűen felrakják.

   Ez jutott hirtelen eszembe, ahogy megláttam a „kollégát” a tornác fáján könyökölni.

- Itt vagyok – tettem le az üveget az asztalra a két pohár mellé.

- Milyen bor? – érdeklődött.

- Meglátod! – válaszoltam. – Előbb kóstold meg, aztán megmondom, mi féle.

- Ez igen! – cuppantott.

   Tudtam én, hogy ízleni fog ez az édes-kedvű, kicsit muskotályos bor. Zágorból kaptam. Akkor még működött a szőlészet. Ma már csak romok és beomlott pincék emlékeztetnek a nemrég még országos hírű borászatra.

   Ahogy ürültek a poharak, lett egyre zavarosabb Balázs barátom mondókája. Tanáraimról, professzoraimról beszélt mindenfélét össze. Honnan ismerte őket, ha csak az első évet járta ki?

   Magam részéről ódzkodtam nagyon belemerülni a poharazgatásba. Mondhatnám, „beálltam fal mellé”, azaz nem ittam ki a boromat, csak belenyalintottam, míg a másik poharát mindig tele töltöttem.

- A nőkkel, hogy állsz? – kezdett bizalmaskodni.

- Családom, gyermekem van a városban.

- Ez az, hogy a városban, te meg itt vagy egész héten. Ne mondd, hogy nem csavartad el a fejét egy-egy csinos menyecskének!

- Nem.

- Ohó! Láttak ám az erdőben, meg az árva-tanya körül valakivel.

- Nem igaz! – háborodtam fel – Egy szó sem igaz! Ezt most találtad ki, és …

- Jó, jó csak vicceltem – visszakozott Balázs, ha ugyan így hívják.

   Kezdett egyre gyanúsabb lenni nekem ez az én vendégem.

  A palack kiürült, de nekem nem jött, hogy újabbat hozzak fel a pincéből. Látva az üresen álló üveget, ő akarta a következőt állni.

- Itt egy százas - kezdte –, küld át a kocsisodat a bodegába, hozzon egy üveg bort. Most én fizetek!

- Nem küldök én senkit! – válaszoltam. – A kocsis nem cseléd, hogy küldözgessük!

- Jó, akkor, megyek én! – ugrott fel.

- Ahogy akarod.

  Jött is hamarosan vissza egy „Murfatlar”*címkéjű üveggel. Folyt tovább a diskurzus, és újabb bizalmaskodással fordult felém:

- Hogy érzed itt magad, egy ilyen eldugott, sáros faluban?

- Hát… - bizonytalankodtam.

- Jó összeköttetéseim vannak - kezdte a puhítást –, és ha be akarsz kerülni a városba, csak szólj. Egy szavamba kerül.

- És én, mit kell, hogy tegyek? Fizessek neked, vagy valaki másnak?

- Ugyan már! Aláírsz egy nyilatkozatot, és kész.

- Mi lesz abban a nyilatkozatban? – kérdeztem gyanakodva.

- Az hogy velem néha elbeszélgetsz erről-arról, egyről, s másról, szomszédokról, kollegákról. Érted?

- Értem, de én nem akarok a városban dolgozni.

- Buta vagy!

                          És buta maradtam…

…

*apage (άπαγε  gr.) – távozz tőlem

„Murfatlar” –minőségi, fehér román bor