Életszőtte búlegenda mivé válok,
de hát éltek, ezt akartátok!
Fenyegető kezet most hiába is vártok,
nem haragszom én, már csak állok,
s tekintek gyermeki szemmel rátok.
Vérrel keverednek könnyeim, ha kiáltok,
majd elhalnak ez őszinte sirámok.
Szájamra tapaszt kezet most múlt idő,
fájdalom az csupán, mi soha meg nem szűnő.
Szemlezárva nézem, míly távolba tűnő
e hátamon feküdő álmatag hírvivő.
Ki oly csendes lépteit félve megtevő,
rebegő regéit oly halkan hirdető,
mert tudja, gyászt repít itt minden jövő, minden idő.
Villogó, falakon feszülő látszatmondatok,
vakító fényeik marnak, mit is mondhatok?
Kinyújtott kezembe parazsat foghatok,
s cserébe csak szeretet, mit adhatok.
Kérdéssel mindig csak magamhoz fordulok,
penge vibrál most, csupán hozzá nyúlhatok,
s fájdalmam fohásza, mit magamhoz vonhatok.
Zakatló vonatom vajh’ merre tart?
Ad-é illúziót, okoz-é még bajt?
Ördögök kocsisa izzó paripát hajt,
s ez elmúló bűvélet tűzben éghet majd,
hallatva halkan pattogó morajt,
dobbanó, tátongó, koppanó rögzajt
vagy egyszerűn könnyező vasízű szójajt.
Örülök, hogy itt jártam. Szeretettel gratulálok: Radmila
VálaszTörlésMegtisztelő, igazán köszönöm!
TörlésNagyon jó a vers, mint költemény, de nem lehetnél néha vidámabb?! :-)
VálaszTörlésVidám vagyok én, csak mosolyom nem érti senki, sokan már a boldogságom is meg akarják jó pénzért venni!
Törlés