Jéga Szabó Ibolya: A próba (negyedik rész) Beletörődés

 

Az eső mindent felüdített, embert, állatot és növényt. A levegő tisztább lett, igaz párásabb is egyben, de valahogy kellemesebb. Csodálkozva látták, hogy a madarak tömegesen szállnak le, jönnek minden felől és a talajt figyelik. Hirtelen gusztustalan fekete férgek, vagy inkább százlábúak másztak elő, mint nálunk a földigiliszták eső után, és madarak mohó sietséggel kapkodták össze őket.  Helén ijedten menekült be a barlangba, félt és undorodott tőlük. Az öreg megnyugtatta őket, hogy ártalmatlanok, megsütve egész jó ízük van, és kiváló fehérje forrás. Dávid megfogadta, hogy sohasem fogja megkóstolni, még nem sejtette, hogy ez is a betarthatatlan ígéretei közé fog tartozni.

- Menni kéne már a patakokhoz a vacsoránkért! – kiáltott az öreg és lehajolt a botjáért.

Dávid gyöngéden felsegítette a lányt és egymást átkarolva elindultak a vén szakállas után. Útközben az öreg a másnapi teendőiket sorolta, és minduntalan hozzátette, hogy sok mindent kell megismerniük, és nincs erre sok idő. A fiatalok nem értették egészen mire céloz, de a sejtéseik annyira riasztóak voltak, hogy rá sem mertek kérdezni. Lehet, hogy csak zavarodott az öreg a magánytól, ettől a nyomorult élettől. Bár Dávid éles szeme észrevette, hogy az öreg, bizony öregebbnek látszik a koránál. Hatvanévesnek mondja magát, de aggastyánt látott maga előtt. Fürgén járt ugyan, de csont sovány, amin nem csodálkoztak nagyon, de a bőre is betegnek látszott. A hátán nagy elburjánzott fekete tarka anyajegyek voltak láthatók, a bőre nagymértékben elráncosodott, és pörsenésekkel tarkított volt. Egyértelműnek látszott a napártalom. Lehet, hogy rákos, gondolta Dávid, azért siet annyira, hogy átadja az ismereteit.

Útközben megálltak és a szakállas megismertette őket egy másik gyökérfélével, ami nagyon tápláló, de az íze ennek sem volt fenséges. Ám amikor megálltak egy hatalmas kereklevelű bokorfélénél, és megkóstolták a piros cseresznyéhez hasonló lédús termését, csettintettek, ez már igen, ez finom, örvendezett Helén. Az öreg megnyugtatta őket, hogy ezek a gyümölcsbokor félék folyton termőek, egyszerre van rajtuk virág, és termés is. A patakokhoz érve megfürödtek és kortyolgattak a keserű édesvízből. Ami az öreg szerint azért keserű, mert átfolyik a hegyeken és valamelyik ásvány teszi azzá.

- Na, ideje megfognunk két piros csőrűt, nem csak zöldségeken él az ember – mondta az öreg, és ezzel, máris nyakon csípett egyet.

Visszaballagtak a szállásukra, és a vacsorát már teljes egészében nekik kellett elkészíteni. Helén irtózva, szinte minden tennivalót Dávidra hárított, nem bírt a lenyúzott állatokhoz érni. Eddigi életében csak elkészítve látta a húst, ami nem emlékeztette az állatra.  Ha a csirkemellet harapta, eszébe sem jutott a csirke, de így, hogy nekik kell megölni, lenyúzni, kibelezni és megsütni, ez egészen más. Lehet, hogyha már látott volna ilyet gyerek korában, hozzászokott volna, de most felnőtt fejjel ez már elborzasztotta. Azon gondolkodott, hogy inkább vegetáriánus lesz, itt nem lesz nehéz azzá lenni. Dávid, azt ajánlotta, hogy ezt felejtse el, mert szüksége van az állati fehérjére is.

Amíg a hús puhult, az öreg bevezette őket egy helyiségbe, ahol világosabb volt, mert az ajtónyílást szokatlanul nagyra készítették, és a szép simára csiszolt falakon naptárat vezetett a vén szakállas.  Ha körbenéztek, ott volt a falakon a sok év, amit az öreg itt töltött el. A fontosabb dátumok be voltak karikázva és alá volt írva az esemény. Az érkezésük napjához ez volt írva „egy fiatal pár próbára érkezett a Földről”.

- A naptár csak néhány éve lett pontosabb, mert évekig tartott, míg rájöttem, hogy hány nap alatt kerüli meg ez az elátkozott bolygó a napját. Egy szép fényes csillag rendszeres megjelenése vezetett rá.  A kettőszáz ötvenkét napot elosztottam egyenlő részekre, így jött ki, hogy egy hónap itt negyvenkét nap, és az év hat hónapból áll. Lehet, hogy ez nem pontos, de a tájokozódáshoz elegendő.   Ha reggel felébredsz Dávid, gyere át, és tégy egy rovást, soha ne feledd el, mert később összezavarodsz – mondta az öreg és fáradtan letelepedett az ajtó elé.

Nagy nehezen kibányászták a vacsorájukat a sütő gödörből, és elégedetten nekiláttak az evésnek, Helént kivéve, mert ő megint csak nyalogatta piszkálgatta a húst. Az öreg sem volt nagyétkű, de egy keveset mindig evett. Az este megint nem múlt el sírás nélkül, de most Dávid sem tudta könnyek nélkül vigasztalni a lányt, nagyon szerencsétlennek érezte magát.

A reggelt a madarak hangoskodása jelezte, az öreg már kint ült az ajtaja előtt és várta őket. Helént rendkívül zavarta a vécé hiánya, mert nem mert egyedül elmenni messzire. A pisiléshez is a fiú kísérete kellett, nagyon messzire mentek, egy nagy gödörhöz, és abba kellett elvégezni a dolgukat. Még jó, hogy néhány nagyobb bokor volt a szélén és abba megkapaszkodhatott.

Megették reggelire a maradék húst és elindultak az öreg után, aki ma nagyon titokzatos volt, mert nem mondta meg hova mennek.  Befelé indultak, neki a hegyeknek, igaz nem voltak azok olyan magasak, de azért beleizzadtak a mászásba. Amikor már két hegyen is átjutottak egy vad sziklás táj tárult a szemük elé, a levegő kénes szagúvá vált.  Az öreg megmutatta nekik, hogy itt sok kis átlátszó követ találnak, azaz gyémántot, amit a tűzgyújtáshoz használhatnak, és megmutatta a sziklákba zárt aranyat is. Helén és Dávid csak meresztették a szemüket.  Elvitte őket a fekete sziklákhoz, ahonnan a naptár írásához hoztak alkalmas szikladarabokat.

- Most átmegyünk ezen a hegyen is, mert a hátunk mögül fúj a szél, és amit ott láttok az ennek az átkozott bolygónak a belseje. Veszélyes hely, ne gyertek ide sűrűn.

Átmásztak a sziklás hegyen, nehéz volt, mert a sziklákat felforrósította a nap, és égette a kezüket, lábukat, de megérte a fáradtságot, mert ami a szemük elé tárult, az lélegzetelállító volt. Előttük egy hatalmas szakadék tátongott, lent a mélyén vörös láva fortyogott, mint a Földön a lávatavak. Morgott, pufogott, gőzök, gázok szálltak fel, de szerencsére elvitte őket a szél.

- Mi lesz, ha ez kitör? – kiáltott Helén kétségbeesetten.

- Nem hiszem, mert ez nyitott, mióta itt vagyok ez mindig így fortyog, nem változik semmit.

Dávid nem győzött betelni a félelmetes látvánnyal. A visszaúton, jóllaktak egy fügéhez hasonló gyümölccsel, csak ez szaporátlanul kicsi volt, édes és vékony héjú, de a madarak is nagyon szerethették, mert tele volt madárpiszokkal a fa. Nagyon elfáradtak mire hazaértek, a lábuk sebes volt a szikláktól, szomjaztak, de ahhoz le kellett volna menni a patakokhoz, inkább befeküdtek a hűvösbe és mélyen elaludtak. Az öreg árnyéka jelent meg az ajtóban mikor felébredtek, az nem szólt semmit, csak elindult, és ők lehorgasztott fejjel követték. Dávid ránézett a lányra és abban reménykedett, hogy beletörődik a megváltozhatatlanba.