Kertész Éva: A gyermek

Milyen lelkesen várjuk! Hogy rajongjuk ismeretlenül! Még nem is láttuk, csak a szeretetünkkel érezzük, hogy elindult közénk, s szeretjük máris! Számoljuk, mikor érkezik, meddig kell még várakoznunk, s képzelgünk, vajon milyen lesz? S máris rajongunk.

De most, most érzem, hogy másként fészkelődik. Ez már az lesz! Megkezdődött a nagy út hozzám! A karjaimba.

Végre beékelődött, kitágult! Szabad az út hozzám! Mindjárt itt lesz! Már látszik a kis harmatgyenge fejtető, most gördül be a végső kanyarba, még, még, jó, remek, még egy fordulat, nagyszerű! Megérkezett! Itt az új ember! Honnan? A semmiből. Háromezer hétszáz gramm, ötvenhét cm. És milyen gyönyörű! Ki látott már ilyen tüneményt? És micsoda hangja van! Erős fickó lesz!

Ez a születés misztériuma, a tökéletes ismétlődés, a minden pillanatban mindenhol ugyanúgy megtörténő csoda! Elhagyta egy újszülött -, mert el kellett hagynia azt a biztonságos helyet, - melyben kifejlődött, mely eddig körülvette, óvta, védte, hogy most kilökje őt a zord világ kiszámíthatatlan nyerseségébe.

Mi lehet hát az első megnyilvánulás, az újfajta, soha nem tapasztalt megjelenítése az első fullasztó légvételnek, mint egy rémült sikoly, mely harsány sírásba torkollik? Kapálózás, sikertelen kapaszkodás a semmibe, vacogó állkapcsok, kékülő szájszélek és végtagok, a félelemtől megbékélő, kifáradt nyöszörgés az anyai mellen, - ha van, - belebújás a csitító dünnyögésbe, a szerető fogadtatásba. Itt van a karomban, az ölelésemben! Jó, jó, már csak hüppög, beletörődik, elcsendesedik, mert ő is rettentően fáradt, miközben bennünk, akik fogadjuk, fellobban ez a szokatlan, mindenen átívelő, hatalmas boldogság, és megszületik egy újszerű, örökké tartó, mindent betöltő szeretetérzés.

Így kezdődik az élet. Itt van előttünk ez a remekbe szabott apró test, melytől elalél a lélek, mert olyan aránytalan, annyira esendő, mégis oly imádni való! S ez az apró csoda a szemünk láttára simul ki, változik, alakul, szépül, rengeteg síráson, nyűgön, kínlódáson, szenvedésen megy keresztül, amíg átmeneti időre kifejlődik, megerősödik, kiteljesül, sokszorozódik, hogy észrevétlenül megkezdődjön egy olyan állapot, mely a visszafejlődés folyamata….

Korábban nem gondoltam végig, hogy az első rémült sikolytól, a vacogástól, a fájdalmas lélegzésig mennyi fájdalmat él át ez az általunk rajongva fogadott apróság! Mekkora rémület lesz úrrá mindenén, amikor hatalmas kezek megragadják, s kiszippantják torkából, orrából a sok nyálkát! De amit lenyelt a magzatvízzel együtt - még ott benn, ahol nincs fájdalomérzet, - neki kell kikínlódnia ezután magából. Ismeretlen előnytelen megnyilvánulásait ismeri meg az életnek! És még be sem indult a szervek működése, még minden csak erőlködés és feszülés! És mekkora feszülés abban az apró kicsi pocakban!

Aztán itt van ez az ismeretlen érzés, amit majd így neveznek később: éhség. S, amint ez az érzés kielégül, elmúlik, máris fáj, feszül a gázoktól, és a meginduló epeváladéktól teli pocak, s az emésztetlen anyatej hol visszaböffen a száján, hol a végső nyíláson távozik. Ez az apró test még nincs felkészülve a tökéletes emésztésre, nem lehet jó a közérzete sem. Hangosan tiltakozik tehát mindaz ellen, ami itt kinn történik vele, amit itt érez, mert higgyük el, nem jó itt neki. Egyetlen finomság számára ebben a szokatlan világban a cirógató anyai szó, az ölelés, s a valódi simogatás. Még az anyatej is csak azért finom, mert általa eggyé válhat azzal, aki eddig is örömet és biztonságot nyújtott. Aki suttog, és simogat, naponta többször érint, illattal és étellel lát el, aki az élet.

Aztán amikor már megszokja, hogy vannak kellemes idők, ismét jön az új érzés. A változatosság kedvéért viszket, fáj, feszít, duzzad az íny, nyállal, nyűggel, dühödt rágással, dörzsöléssel próbál úrrá lenni ezen az újabb minden mást elsöprő érzésen, az újabb fájdalmon is, míg nagy keservesen áttör, áthasítja az ínyt, s megjelenik egy apró koccanással az első fogacska, - melyet üdvrivalgással fogad mindenki, - hogy évtizedekkel később, hasonló keservvel szabaduljon meg tőle.

Most még a megdicsőült mosoly, az öröm, sőt társas örvendezés követi az élményt, de a fogak hátul egyre nagyobbak, hosszabban fáj a megjelenésük, s mások számára egyre természetesebb. Mégis, egyre tartósabb a jó közérzet, s gyakoribb az öröm. Már ismeri apát, anyát, a környezetet, mindenki rajong érte, az élet valóban szép, s ő fájdalom nélkül boldog. Még nem használja kezét, lábát, de lassan rájön, mely testrésze mire való. Mindent megkóstol, szájába vesz, még a lábán levő ujjakat is, melyek a környezet számára csodálatos apró gyöngyszemek képzetét keltik.

Miközben senki nem gondol vele, hogy később kényelmetlen cipőkbe kényszerítve ezek az apró gyöngyöcskék keményedéstől, tyúkszemtől, bütyöktől, lúdtalptól szenvedve cipelik majd a testet. Ki foglalkozik most ilyen semmirevaló gondolatokkal, amikor a gyermek fejlődik, kacag, biztonságosan jár, fut, ugrándozik, biciklizik. Szép, arányos, egészséges.

Tartós a mosoly az ajkakon, egyre nagyobb a biztonság, bár a magas lázzal járó gyermekbetegségek még gyakorta elérik. De oly érdekes és sokféle a világ, s annyi ismeretlen dolog válik természetessé és magától értetődővé. S anya ölelő karja változatlanul biztonságos, s apa válla még mindig széles. Az óvó néni oly kedves, a meséi pedig andalítóan repítik őt a csodák világába.

Már az iskola padja öleli, s mint a szivacs úgy szív magába mindent, mi új és ismeretlen. Ja, igen, a vakbelét kivette a múltkor a doktor bácsi, de már el is felejtette, mert úszik sokat, és bicajozik, nyújtózik, és nyelvet tanul s versenyekre edz, mert a vízilabda izgalmas dolog. Fáradt ugyan, de órákig gyakorol, mert erős, egészséges, és nyerni is akar. Teste karcsú, sudár, s már túlnőtt apun.

Az étkezéssel már csak annyi a gondja, hogy örökké éhes, a vasat is megenné, és meg is emésztené. Készül az életre. Érettségi után majd szakmát tanul, de lehet, hogy egyetemre megy, de mindenképpen elveszi Mártit, mert nála különbet úgyse talál. Márti gyönyörű, és neki is pont ő kell, s anya is igenli Mártát. Igaz ugyan, hogy Melinda mellei szebben feszülnek, s okos is nagyon, Zsófi viszont mindegyiknél izgatóbb.

Ma ölében hozta fel nagyit az emeletre, aki egyre apróbb, és gyengébb, pedig milyen sokszor volt ez fordítva, amikor még könnyedén cipelte fel őt. Amikor még ő volt kicsi. Most kiderült, hogy nagyinak fárasztó a lépcső, s ő lett a nagy és erős. Fordul a kocka. Látja már, sőt kezdi érteni, micsoda körforgása ez a sok esemény az életnek. Anyu arca megdagadt minap, s hosszan kínlódott egy gyulladt fogával. Ráadásul apu most nem tud mellette lenni, mert valami baj történt a bélműködésével, és egy ismeretlen vizsgálaton kell átesnie. Úgy mondják, hogy gyomortükrözés.

Anyut tehát most ő kísérte el fogat húzatni. Ő lett a nagy és az erős. A családtagok számára mostanra ő a biztonság.

Ó, már rég megszerezte diplomáját, sőt feleségül vette Olíviát, aki remek társ, s hamarosan egy kislányt hoz a házhoz. A mindennapi munkája mellett megnyugtatásként festeget, de volt már kiállítása is, és lehet, hogy egyszer ez lesz a kenyérkeresete is. Mostanában pihenteti az ecsetet, helyette Olíviát kényezteti, akinek már minden napja egyre terhesebb. Szegény, drága nagyi nagyon örül a baba érkezésének, és csak az a bánata, hogy nem lesz már ereje segíteni a csöppség ellátásában. Nem is várja el tőle senki, csak örvendezzen a drágánk, dolgozott eleget fiatalon. Anyu ellenben hallatlanul erős még, és azt mondja, még egy másik unokát is elvállal az iskoláig. Olívia dolgozzon nyugodtan. Szerencsére van munkájuk és egészségük is, és ezt meg kell becsülni. Lakásra sincs gond, megörökölték a nagyiét. Olívia pocakja egyre nagyobb, s az egész család repesve várja a kisbabát.

Hogy várjuk! Hogy rajongjuk! Mennyire szeretjük! Hamarosan megérkezik, hozzánk, közénk! S most…

Berettyóújfalu, 2012. 10. 07.