M. Fehérvári Judit: Generációs kortünetek 1-3. rész

Részletek egy kelet-közép-európai önéletrajzból…

„Az igazak emlékezete áldott.”/Péld 10: 7/

Az álmok egyszerre eltűnnek mind. Három éves vagyok. Imára kulcsolt kézzel, hajlok meg Mária előtt, nem értem miért, de vibrál a környezetem. Erős a táskaleves paprikaszíne, hiába tart levelet szájában nagymamám galambterítője, eltörött a vonat kereke. Szúrja a tarló mezítelen lábam, s eltévedek a kiserdőben. Nem tudom még, hogy ezek a nyírfák, s hogy bevonul közénk – nem, mint élő valóság, hanem, mint tiszta szó- a történelem. Dédapám félkarú volt. Karját az I. világháborúban felejtette Doberdó vagy Isonzó csatamezein. Felesége mennyei fénnyé oszlott, még mielőtt felnevelhette volna három közös gyermeküket.

Későbbi nagyanyám tíz esztendősen szembesült egy teljes háztartás minden gondjával, így egy derűs napon az oltár előtt találta magát, mint koszorús lány, s a szertartás végeztével új asszonya lett a portának: Perczel Borbála. Honvédtábornokok igazlátó bölcsességét sugározta tört kalász tekintete, s zsoltáros esküt az út végén tavaszi rét illatú keresztneve. S mily érett gyümölcszamattal ejtette ki a szót, „Galambocskám!”, ha utánam vágyódva, kutatva fürkészte a hatalmas kert horizontját, s kacarászva szedett ki az óriásira fúvódott görögdinnyék közül, mint egy éretlen, de már kártékony indaágat. Az az utolsó pócsi búcsú aztán mindennek véget vetett.

„Hol van Bori mamám, az én drága húsvéti barikám?” – kérdeztem Gyuri dédit, aki pipáját talán ma sokkal óvatosabban, nesztelenebbül töltötte, s még mélyebbről eregette illatos füstkarikáit, mintha folyamatosan sóhajtozna, s záporoznának könnyei.

„Máriapócson eltörött a gerince. Idős volt már ahhoz, hogy ekkora tömegbe menjen, de hitte az Igazságot, s ott fekszik, nézd, ez az Ő utolsó passiója, lelke már a fényes egek igaz lakója.

Nem találtam értelmét ezeknek a kusza szavaknak, sem annak, hogy csupa ismeretlen asszony üli körbe a hatalmasra növesztett asztalt, s mindegyikük szipákolva törölgeti szemét, miközben oly furcsán nyivákolnak, mint az éppen megszületett pici cicák. S miért öltözött mindenki feketébe, s mire való kezükben az a feketeárnyékos szélű patyolatkeszkenő /vallattam halkan a magam nyiladozó eszmélését/?

Majd – mikor mindenki magába zuhant – óvatosan fellopóztam egy székre – csaknem leverve a négy hatalmas fehér gyertya egyikét -, s abban a furcsa ágyban arcon csókoltam felidézhetetlen illatú, de engem még ma is körül-körüllengő, s egy életen át elkísérő, sőt vacogós hajnalokon gyomrom zsigereiben felzizzenő faggyúárny – foszlányú dédimet, az émelygetős Édest. Aztán hosszasan kanalaztuk a gulyáslevest, fogaink között őröltük egymás után a húsokat, de a süteményeknél már kiszaladtam az erdő szélre, ahol évezredek fájdalmait zokogtam ki magamból, s csak a zászlós körmenet csalogatott vissza a házba, mert az Ő angyalaik vitték el végső helyére Csipkerózsika álmot aludni a dédit.

„Nagyon jó lehet ott neki, ahol most van” – gondoltam még lefekvés előtt, amikor a szürkület már olyan furcsa, növekvő szörnyárnyakat vont fejem fölé, hogy inkább gyorsan magamra húztam a takarót – nemsokára rátalál Jézusherceg, felébreszti, s visszahozza hozzánk.
„Annak, aki engem küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.”/ Jn 6, 39 /

Háromszor tagadtam meg magam életemben. Hömpölygött a tömeg, zsolozsmázva szállt az ima, akár a középkori szerzetesek ajkain a fohász. Középen álltak az Úr katonái és a Mária lányok.
- Térdelj le! - szólt nagymamám és húzta a kabátom alját.
- Nem tehetem, még itt van a TV, pásztázza az embereket, megláthatnak az iskolatársaim, s Te is tudod, hogy Vegyipari Szakközépiskolába járok, így nem szabad templomba belépnem – suttogtam 1978 húsvétján, amikor Hajdúdorogon még a családtagok is csak így köszönthették egymást a sáros, de fekete-termékeny utcákon tocsogva, hogy „Feltámadt Krisztus!” A válasz is ilyen prózaian egyszerűen hangzott: „Valóban.” Így rendeltett már ősidőktől fogva. Ennek a két szónak szentségereje volt, s magában hordozta a közösség dinamizmusát éppúgy, mint a kiközösítettek megvetését. Aztán persze apám volt, aki felemelt fejjel magával húzott a többiek mellé, és megcsókoltatta velem a keresztet, amit előttem már több százan illettek sebes-ráncos ajkaikkal /Szegény Apám! Azóta üveghalszeme mered csak az égre, és búsan vacog koporsómagányában!/.

Zagorszk elég messze esik Moszkvától, s ez a távolság nem is a relativitás, sokkal inkább a mentalitás kérdése. Magyarországon elég nehéz megemészteni, hogy a „Rúkaj padáty /szabadon fordítva „Egy köpésre”/ akár 500 km is lehet.

Gyönyörű pravoszláv templom, hagymakupolái aranyfénnyel fürödtek az isteni hitben. Később a 80-as évek közepén leégtek ezek a falak, maradványait helyreállították, de ezt már itthon tudtam meg /Aznap gyászlobogókat tűztem szívembe, s megalkottam a belső hallgatás parancsát./. Véletlenül vetődtünk ide, pontosan a pravoszláv Pászha, azaz húsvét ünnepén. Jásznaja – Poljanába készülődtünk, csak sajnos az Elektrícskán nincs WC. Társam, akivel utaztam, pedig jókora gyomorrontást kapott a nem éppen bizalomgerjesztő orosz virsli ebédtől.

Ahol legelőször leszálltunk, meglepődve láttuk, hogy létezik még az orosz iga a lovak nyakán, és eltüntettük kesztyűinket és kendőt kötöttem a fejemre, mert egyféleképpen lehet csak az indulatokat túlélni, ha az ember beolvad, és nem keresi másságát, énjét, felejti nyelvét. Zagorszkban még él a mese, burjánzik a hagyomány és nagyon szép az öreg muzsik. Nagyapám volt ilyen szép ember hófehér hajával, rizsbajszával és világoskék szemével. /A húgom állítólag tőle örökölte világos smaragd tekintetét./ Itt hallottam először egy távoli országról, Afganisztánról, ahol csata dúl, s nem jönnek vissza otthonukba a gyerekek. Titokban karjukba tetoválják nevüket a leendő katonák, s az apóka mesél focimeccsekről, képkiállításokról, lovas rendőrökről, s szavainak a vállára szálló galambok adnak hitelt. Valahogy egy körmenet közepébe keveredünk, nincs visszaút, óriási a tömeg. Tátogni kell, muszáj úgy tenni, mintha az ősidőktől kezdve idetartoznánk. Közelünkben felsír egy gyermek; folyik az orra. Papírzsebkendőt adunk neki, amiért is majdnem kiseprűznek. Idegen anyag, idegen funkció. Nem tudunk elmenekülni. Az út vége egy fahíd, ahol kezünkbe nyomnak egy szelet kenyeret, egy tojást és egy gyertyát. majd utánam fordul a pópa:
- „Gyévuská, ti véris?”
- „Vérju /Hiszek/.” - felelem, s nagyon sokáig őrzöm még itthon is a bizonyítékokat, hitem foszlányait.

***

"A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell

adnom a mi életünk homályába egy sugárra

valót...”

(Márai Sándor: A kassai polgárok)

Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.

Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.

Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Nem volt akkor csak egyetlen szomorú ember, és hiába sorjáznak az esztendők, akár a nyár hevében felforrósodó napraforgótányérok ernyőszirmai, Ő mégis velem marad. Hasztalan réved maga az idő is vissza-vissza abba a ma már szürrealista ódonnak nevezett világba, ma is ott vagyok otthon… Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen lehet a Mennyeknek Országa…

Az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos ember ma is a fehérre meszelt házuk előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos, csontnyelű botjának összes erezet- bölcsességével a szomszédainak. Amikor a 60-as évek végén vagy a 70-es évek elején egy napra a teljes várost vidékre költöztették valamiféle polgári hadgyakorlat címén, az egész környékből csak Ő maradhatott otthon. Az okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen jó kis muriban lesz része a vénembernek, mert láthatja a tankok vonulását. Még csutorát is kapott, meg tapsot, amiért egyedül őrzi majd otthonaink álmait. Hihetetlen, de még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos vonulást…

A Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze ringott” minden macskaköves út, ugyanis még ma is csak hosszú, keskeny utcái vannak, végük valahol a nyárfák ágaiban bujdosik és egyberezeg a horizonttal… Hogyan is fért volna ezekbe a zegzugokba egy harckocsi! Néha azonban hallani véltük a pacsirták lágy énekét. És hirtelen a világon mindennél fontosabbá vált, hogy szívünk hangjait kövessük csakis. Úgy, mint a sok száz éves történetekben a szerelmes párok is teszik… Mert akkor egymásért voltunk.

Gyerekkoromban imádtam a fák és a házak éjjelre megnyúlt, hűsítő árnyait és a fűrész dalaival vegyülő füttyöket, melyek édesapám torkában születtek szárnyra kelni, mikor összegyűlt a család, hogy megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás keresztfái alatt volt külön kuckónk a húgommal, hogy önfeledten tudjunk játszani. Jutka-Ancsa lak hirdette a tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának… Ebből a Dikából aztán azon a napom, amikor eltűnt a hófehér perzsa cicám, Dittuska lett, hogy a könnytől maszatos arcomon felcsillanhasson valami mosolyféle, hogy nem vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg kemencéje is…

Akkoriban vezették be a gázt, hogy soha ne keljen fáznunk… Igaz, a hatalmas szarvasok képeivel díszített cserépkályháink mellett nem ismertük a didergést, és jó volt a pattogó tűz fénye mellett a jövőről és egymásért szőni az összes álmunk… Más íze volt a hamu izzása fölött ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává nemesült a konyha patyolatterítője fölött. Hiába rakattam én is egy hasonló melegségesnek gondolt fűtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az enyémnek nem dalol a Lelke, nincsen már, aki lekottázza énekét … És nem rezegnek a nyárfa levelei sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és reggelre beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.

Egy napon Apám kigondolta, hogy Ő bizony épít egy bunkert, mert ha jön a 3. világháború, valahol élnünk kell az atomháború idején… És az egész utca betonozott és ásott. Tisztelték Tóni bácsit. Magas beosztásban dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak bennünket nevelt… Megéltünk egy fizetésből is. Így aztán a veteményes és a virágágyások alatt talán ma is végtelen labirintus kering.

Tudom, milyen nevetségesen hangzik ez most, de ekkor minden más dimenzióban létezett. Nem volt sietős semmi. Ha az emberek rosszul voltak, ecetes ruhával gyógyították magukat és pihenéssel; ha eltávoztak, a nyomuk minden egyes napon szívünkben keringett. És fel tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak árnyékában élő szomorúember, az öreg Tihamér beszélt folyamatosan magában, mióta felesége az égi mezőkről vigyázta lépteit. Ha köszöntünk Neki, visszamosolygott, majd tovább hadonászott a fellegek felé és sűrű, ápolatlan szakállára folyamatosan peregtek könnyei.

Gyökereinkben rejlett szépségünk. Az egymásra figyelésben tisztességünk. Így aztán, amikor Apám motorjával akkorát buktam, hogy szétszakadt az egész arcom, s megrepedt a koponyám is, talán az istenek akaratával egyetértésben Ő is lezuhant a háztetőről, hogy még a kórházban is együtt lehessünk…

Sebeink begyógyultak… Illatai keserédesen fűzik ma is egymáshoz világainkat: az élő és a halhatatlan emlékezetét. Noha nem voltunk héroszok, mégis mítoszokat írtunk… Nem indultunk bevenni Tróját sem, s soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a sebesültet, a habókost, nem kerestünk kulcsokat…

Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok.

***

„ Mert nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne, és nincs oly rejtett dolog, mely ki ne tudódnék, és világosságra ne jőne.”  /LK 8: 17/

A lány tűzpiros hosszú, térdeit verdeső, de rövid ujjú pólóban és farmernadrágban állt a folyosó mélyedésében. Arca a fiatalság romlatlan hamvasságát idézte, kreol bőre, ferdén vágott szemei, darázsdereka távoli tájak egzotikumát varázsolta a szemináriumi terem elé.

Vidáman és önfeledten kacagott valamin, hiszen szerette az életet és valami nagy tettekről álmodozott, ha volt ideje vizsgái mellett. És ideje mindig volt. Vadvirágként élte napjait. Volt, hogy három hétig az egyetem felé sem ment, mert annyira beleszédült az ulti nevű frissen felfedezett kártyajátékba, hogy szenvedélyévé vált a lapok életének irányítása, majd gyorsan igazolást vitt –egyenesen a Gyermekelme Klinikáról, akkor még volt ilyen-, hogy mégis elfogadják valahogyan egyes szőrösszívű, s idegen anyanyelvű tanárai a félévét.

Elege volt már a Kovács elvtársakból, meg történész ösztöneivel és Toybee-n, Huizingán, Jakobin, Dubay-n, Spengleren, Schopenhauere-n, Nietzsche-n és még hosszasan sorolhatnám a sort, hogy kiken keresztül, már rég megérezte, hogy nem a Nyugat, hanem a Kelet alkonya közeledik egyre vészesebben. A nagy sarló és kalapács alatt már rothadó testként kapkod levegőért a medvetestű Szovjetunió, akár Brezsnyev karjait azon a bizonyos 1982-es május 1-jén, amikor a lány mégis bejutott valahogyan a Vörös Térre. A lány direkt késett egyetemi óráiról. Nem azért, mert nem bírta elviselni a kemény 100-120 perces tömény és számára akkor – igen kevés élettapasztalata volt – feleslegesnek tűnő „entellektuel” fejtegetéseket, hanem egyszerűen nem tűrhette, hogy szabadságát ily mértékben megnyirbálja valaki. Különben is ekkor még szerette a Nagyerdő fáin átszűrődő fénysugarak játékát nézegetni, ahogyan a sárga villamosokon átsuhannak, s elnyelődnek valahol a föld és ég között, sőt még nagyobb lázba hozták az ablakokon túli világ bíborajkú fái, a madarak és szelek. Legtöbbször egyébként is édesapjával indult az egyetemre, s egy-egy fárasztó nap után már alig várták, hogy viszontláthassák egymást. Majomszeretet húzott igen erős köteléket kettőjük közé.

A lány ezen a napon – ettől utólag még őt is megborzongatta idegeinek libabőre – éppen 90 percet késett. Nem többet, s nem is kevesebbet. Érezte társainak meghökkenését, ahogyan csengő hangon elnézést kért és egyszerűen leült. Érdektelennek gondolta, hova, ki mellé, s ezután sem figyelt. Kizárta a világot, belső énje lüktetett csak hevesen, mert idetartván az utak menti fűszálak között már megpillantotta a tavasz első hírnökeit, a hóvirágpázsitokat.

Ezután az incidens után még több fiú akarta meghódítani szívét. Persze, erről sem vett tudomást. Hozzászokott már, hiszen szinte eszmélése óta körülrajongták a fiúk, s a meglett férfiak. Különben is állandóan gyűrűt viselt az ujján. Vőlegényei számolgatását egy bizonyos idő után abbahagyta. Igaz, az utolsóval meggyűlt a baja. Beleszeretett. Eszementen birtokolni vágyta, ahogyan a férfi is őt. Így aztán – emlékszem jól, aznap épp a kertet ásták az imádott papával – a közös lakás megvétele és rendbetétele után az apja lebeszélte erről a bolondságról, s hogy, hogy nem, karikagyűrűjét le kellett fűrészelni az ujjáról.

„Rossz ómen lett volna ez a házasság. Nem volt méltó hozzád!”- kommentálta az apja. „De akkor kit válasszak: Cseszt, Katzét vagy D-t?”- kérdezte derűsen, de nagyon is komolyan a lány.

„Egyiket sem – dőlt az ásónyélre az apa -, nem hiszem, hogy van olyan férfi, aki megérdemelne téged. Hidd el, lesz majd, de nem most és nem ők! Tanulj, élj, mint nagyapád, akinek egyetlen kívánsága volt, hogy történész légy! Neked kell a család nevét továbbvinni, ha már Isten nem ajándékozott meg egy fiúval! El kell menned a Donhoz és meg kell nézned, miért vesztek oda annyian! Meg kell tudnod különböztetni a valóságot az igazságtól! Ez az én hagyatékom a számodra, ne feledd soha, ki vagy!”

Talán ebben a pillanatban az a bizonyos férfi, a leendő nagy szerelem és későbbi férj is éppen a kertjét ásta. Ha a napsugarak pajkos cirógatásai előcsalták orcája verítékét, tenyerét messzelátónak használva, izgatottan pásztázta végig a horizontot, akár egy hajóskapitány. Igaz, nem látott mást, csak a dohánypalánták nyújtózkodását – ebben az időben ugyanolyan „divathóbort” volt e füstölnivaló termesztése, mint jóval később a földi giliszták szaporítása -, s talán éppen ezért Kolombusznak érezte magát. Meghódítani, s békepipára gyújtani. Mindösszesen ennyit akart. Természetesen a lánytól. Elképzelte, ahogyan majd a májusi cseresznyefáról mosolyog rá, az ágak tetejéről féllombkoronás takarásban akár gyermekkora tündérei, s talán énekelni is fog, s őt pedig elandalítja a modern Ulysses eme szirénje.

„Azért sem fogom magam megkötözni, hagyni fogom, történjen bármi!”- motyogta csak úgy a madaraknak. Szentnek képzelte magát, de azért Don Juannak is. Most akár ő is képes lett volna elbánni a gubinói farkassal, s egy cseppet sem zavarta, hogy a lánnyal csak parázsló viták közepette tudott kommunikálni.

A lány éppen barátnőjével beszélgetett. Természetesen a férfiról. Egy bizonyos: lényéből áradt valami az őstudás megtartott ígéreteiből, a szeretet édenkertje lehetett csak ily harmonikus és félelmetes egység, mint ez az ember. Sármos volt, jól öltözött, zengő hangorgánuma bárhol, bármilyen társadalmi közegben mágnesként vonzotta magához nemcsak a nőket, de a gyerekeket és férfiakat egyaránt. Nyáron is öltönyben, nyakkendőben járt, míg télen soha nem felejtett el érdekes, selymes csillogású sálakat viselni. Fél fejjel magasabb volt, mint az átlag. S nemsokára, hosszas faggatózás után arra is rájött, hogyan szelídíthetné meg a lányt: a klasszikus zenét használta csalétkül. Ráadásul a lány ekkor már – lásd mire képes a fiatalság, barátság és bolondság – külön engedéllyel zenetörténetet hallgatott a Zeneművészeti Főiskolán. A zene is a barátnő szenvedélye volt. A férfi művelt és pofátlanul jó vitapartner volt. Minden tudást, amelyet valaha valahol összeszedett sajátjaként adott tovább. Néhány órahossznyi beszélgetés után a lány megállapította, hogy egy ördögien okos emberrel hozta össze a végzet, akinek valóban – akár a Verdi opera címében – hatalma van felette. Nem adta el lelkét, mert hisz nem is lett volna kinek egy olyan helyen, ahol mindenki egy emberként imádta a férfit. Mert a férfi ismeretségi körébe tartozott akkoron a város minden olyan embere, aki ebben a világban egyáltalán számított valamit.

Ez idő tájt történt, hogy egyik napról a másikra megjelent az egyetemi rendőr a lánynál, és faggatózni kezdett a közösen eltöltött időről. Egyetlen elv vezérelte, akár az akkor még ismert gyereksorozatot: „Mindent tudni akarok!” Csakhogy ez a lány valahogyan más volt, mint társai. Máshonnan indult az életbe, családi legendáriumok, Cseh Tamás koncertek, a Leveles Csárda, szamizdat kiadványok tették szkeptikussá. Meg már eltöltött egy félévet Moszkvában is, ahol a külső kerületekből rendőrök zavarták el, miközben az iszonyú nyomorban élő öregember éppen azt kérdezte tőle és elválaszthatatlan barátnőjétől, hogy „Gyévuski, vi kamszamolci?”, ami magyarul ennyit jelent: „Lányok, komszomolisták vagytok?” Merthogy a komszomolista, akár a magyar úttörő: Ahol tud, segít...

Azután a szilveszter utáni esztendőben házasodtak össze, mikor rendőrök vitték el őket az Óbester nevű szórakozóhelyről. A férfi iszonyúan jól értett ahhoz, hogyan kell egy egész szórakozóhelyet felforgatni. A lány pedig méltó partnere volt. A „Fáradt lábam estére hazatalál, lesz még a magyaroké Kolozsvár” refrénnél elvezették őket. Még aznap éjjel elkészült a jegyzőkönyv, majd el is engedték a felbujtókat. A kihallgatást vezető rendőr keresztneve Mátyás volt. Milyen furcsa az emlékezet! Időtlenné igyekszik tenni a lényegtelent, s feledhetetlen gyorsasággal törli az igazán húsba maró, gyötrőn fájó dolgokat. Ezzel a Mátyás nevű, bajszos taggal aztán még egyszer összehozta őket a balsors. Most csendháborítás volt a vád, merthogy nem illett éjjel kettőkor az utcákon sétálgatva nevetgélni. A lány már megszokta korának ezen korlátozásai, s épp olyan jót kacagott az eseten, mint amikor Romániából dezertőrként toloncolták ki 1981. tavaszán / Biztos forrásból tudom, hogy még ma is őrzi azt a piros, AB betűjelekkel ellátott dokumentumot, pedig lejárta évében,1985-ben az illetékes hatóságok mindent elkövettek, hogy visszaszolgáltattassák vele. „Elveszett. Nem tudom, mikor és hol. Még az is előfordulhat, hogy eltulajdonította valaki. ” – oldotta meg ilyen egyszerűen a hatóságok előtt a problémát a lány./

S hogy mi volt a dezertőrség vádalapja? Senki, még ő sem gondolta komolyan, hogy azt az egyetlen piros-fekete szőttes tarisznyáját akarják majd átvizsgálni a vámosok, amit magával vitt azon a turistabuszon, ahova kizárólag csak nagy pakkokkal megrakodva cihelődtek fel az emberek. A tartalmát látva tűzvörös rózsák gyulladtak ki a román vámtiszt arcán- mert ekkor már a magyar oldalon átengedték, s a megfelelő pecsétet is ráütötték, mégpedig egyenesen „A magyar hatóságok bejegyzései ”utáni oldalra -. A lány sohasem gondolta volna, hogy ekkora gerjedelmet képes kelteni egy Biblia és Nemeskürty István „Kik érted haltak, szent Világszabadság!” című könyve. Azt ugyan tudta, hogy nem véletlenül várják ezeket a könyveket annyira – ezért is redukálta le csomagjainak számát arra az egyetlen tarisznyára - , de csak most eszmélt rá igazán, hogy mit is jelent a valóságban a magyarországi puha diktatúra, s áldotta sorsát, hogy mégsem az ősi „Édes Erdély” hontalanná taszított, mostoha lakója.

Most, hogy az emlékek ismét felveszik egykori arcukat, s fényesebb, titokzatosabb ruhákat öltenek, mint a maguk idejében, döbbenek rá, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket egyszerűen rövidre kell tudni zárni. Nagyon sokat tudnék még mesélni erről a titokzatos, bolondos emberpárról, akik meg tudták teremteni a maguk Macondóját. Természetesen ők sem használtak két táblánál többet. Csak éppen nem azt írták az egyikre, hogy Debrecen; s a másik sem azt hirdette, hogy van Isten, mert hiszen ezeket a dolgokat ősidőktől kezdve beléjük kódolta a Mindenható . Azonban saját „útjelzőiket” szívükbe rótták, s oly mélyen, hogy most, amidőn e sorokat írom, ismét feltört könnyeim áradata attól, hogy láthattam, ekkora szerelem is megadathatik a Földön.

A férfi akkor már vállalkozó volt. Úgy vélte, két különböző mérnöki diplomája elegendő alapot adhat ahhoz, hogy hármasban jól megélhessenek, mert közben gyermekük született, kinek érkezését a férfi egyre türelmetlenebbül sürgette és kívánta. Mintha megérzett volna valamit a körülötte nyüzsgő elemek orkánvisításából. Majdnem végeztek családi házuk építési munkálataival is. Már csak egy újabb jövevényáldásra vártak epekedve, s rengeteg időt töltöttek erdőkön, mezőkön, horgásztanyákon, s minden egyes napon kimentek a temetőbe. A férfi fanatikusan rajongott a síremlékekért, s az avarszelekért.

Csütörtöki nap volt, amikor a férfi arról beszélt a közben felnőtté nemesült hitvesének, s annak unokabátyjának, hogy szeretne a családi sírboltban nyugodni, s minden idegszálával azt kívánja, hogy kukacok rágják szét majdan testét. Eme a botor beszédet hallgatván a nőnek még nagyobb szerelemmel telt meg a szíve...

Péntek hajnalra az ég dübörögve zúdította le minden felgyülemlett átkát, hogy terhétől ily módon is szabadulva még tizenkét napon és hat órán át üzenjen hadat a földieknek. Nem akarok emlékezni, de még ma is érzem azt a sürgést-forgást, ami reggel fél hétkor felverte a ház lakóit. Valaki Munch Sikolyát vette arcára úgy ordított, míg mások behúzódtak az ajtóik mögötti biztonságos világukba. Egyedül a nő volt az, aki azonnal látta a kaszás orcájának felragyogását, mikor férje fehérverítékes arcára, s vészesen forgó szemeire nézett. Az egek felé emelte meggyötört tekintetét, s úgy kérte a Teremtőt, hogy ne tegye meg ezt még egyszer vele. Ő hívta ki a mentőket is. Hiába. Elrendeltetett, így rendeltetett...

Az apa nem hitte lánya szavait. A nő pedig ekkor már talpig feketében ment gyermekkora otthonába. Majd csak annyit mondott üveges tekintettel /azelőtt, s azóta sem láttam még ilyet, csak olvastam róla, hogy létezik/:

„Nyugodj meg gyermekem! /Ilyen csitítgató szavak hallatán a nőből kibugyogott teljes élete összes zivatara, s nem bírt kiegyenesedni fájdalma súlya alatt. Azóta is mindig csakis a gerince zsibbad, ha nagy trauma éri./ Isten rendelésébe bele kell törődni!”

Valamit megérzett a kisgyermek is, mert a papapa szóval együtt az összes többi verbális jelet is magába süllyesztette, s újabb tizenkét hónapon át egyáltalán nem szólalt meg.

Mikoron mindezek megestek, a nő még húszas évei végén járt, s tudta, valami miatt ő is, mint Aureliano Buendia abban a bizonyos regényben, magányra van ítélve. Lehet, nem éppen száz évre, de annyira mindenképp, hogy megfejthesse sorsának valahol már rég teleírt tekercseit. Így a családi koszorúra / ami egyébként csaknem többe került, mint az egész temetés, s erre az unokabáty azóta is folyamatosan emlékezteti / végül csak felkerült egy olyan szalag is, ami a szív azon szavait tartalmazta, amelyeket házasságuk ideje alatt tabuként őriztek, és soha ki nem ejtettek, mert egyszerre érezték, lüktették az együtt töltött idő összes másodpercében:

„ Örök szerelemmel és soha el nem múló fájdalommal...”

Debrecen, 2008.03.09.