Markovic Radmila: Ahol és ahogyan élek 3. rész

Vége lett a háborúnak, jött a rendszerváltás. Örömrivalgással mentek Kishegyesről a magyarok.

Lovtyenácról jöttek a szlávok, útközben összeölelkeztek, és reggelig ünnepeltek.

Nagy reményeket fűztünk hozzá, ám lassan rájöttünk, egyedül az a jó benne, hogy nincs többé háború. Igaz, lassan az üzletek megteltek árukkal, megszűnt az embargó, többé nem voltam milliárdos (sajnálattal vettem tudomásulJ). Rájöttem, mennyire igaz az a mondás, hogy az ifjúkori karcsúság nem az, mint az öregkori soványság, ezért igyekeztem ez ellen tenni valamit, jobban mondva jóllakni. Jobban is sikerült, mint kellett volna.

Megszabadultunk a vízumtól, így nem kellett összeesni Belgrádban a nagykövetség előtt, vagy a vonatban.

Tudni illik, a demokrácia privatizációja következtében munkanélküli lett a fiam, a menyem, a lányom éhbérért dolgozott, én voltam a „Krőzus” a családban, ami azt jelenti, hogy a nyugdíjam kiszámításakor nem került a legjobb tíz év közé ez a krőzusi időszak, pedig magasabb lépcsőfokra már nem léphettem hivatásom terén. A fiam azért feltalálta magát, miután meghalt az apja, a traktort választotta a fél testvérek osztozkodásakor, akik Ausztráliában élnek, és fuvarozott szenet, fát, szemetet, és keresett valamicskét. Ma privátnál dolgozik, aki rendszeresen fizet, a menyem is kapott munkát, csak a lányom a választások után munkanélküli maradt az unokámmal, mert a Vajdasági Magyarok Szövetsége Kishegyesen elveszítette a választásokat. Eladták a lelküket az emberek egy marék rizsért, babért, krumpliért. Ez van, csak nem kell szeretni. Nagyon félek, mert gyűlnek a fekete felhők, amikből bombák hullhatnak ismét víz vagy jég helyett.

Közben kétszer betörtek a lányom házába, és most velem vannak, ám különben is velem lennének, de az a kis akármije is eltűnt a házból.

      Kissé elkalandoztam, előre szaladtam az időben..

      Elérkezett a nyugdíjba vonulásom előtti tél, és én január elején csutkáért másztam fel a jeges blokkból készült falra, persze az udvar is, ami nincs kibetonozva, fénylett, mint Salamonnak az a bizonyos testrésze. Úgy gondoltam, bezzeg legokosabb lesz, ha leugrok a másfél méter magas falról, mert, ha lecsúszok, összetöröm magam, az ugrás a legbiztosabb. Az ugrás sikerült, csak a landolásnál volt baj, mert az egyenetlen talajra a jobb lábam előbb leért egy kis buckáról várta a bal lábamat, és közben összeroncsoltam a térdem, meg két irányba állt az alsó és a felső lábszáram. Úgy üvöltöttem, olyan hangerővel, hogy Pavarotti elszégyellhette volna magát mellettem. Összeszedtem az összes erőmet, helyére rántottam a lábam, és utána elcsendesedtem.

 A szomszédok pillanat alatt ott termettek, mivel szombat volt, a fiam sem dolgozott, és hívták a mentőt. Nem volt erőm akkor megköszönni a szomszédoknak az aggodalmukat, és a segítőkészségüket, amit később bepótoltam. Hónapok múltával jöttek rá, hogy a forgóm sincs a helyén. Valamikor októberben tettem le a gamós botot, és akkor úgy döntöttem, elmegyek nyugdíjba.

 A gondolatot tett követte.

Azután nagymama szervizet nyitottam. Egy baj van csak, nem egyszerre érnek az unokák haza az iskolából, de ez a szolgálat ebből áll. Külön- külön esznek.

Megtanultam kezelni a komputert úgy, hogy hol az egyik, hol a másik unokám mutat meg rajta valamit. Arról nem is beszélek, ha jól összezutyulok mindent, akkor a fiam jön a barátjával, és dolgozhatok ismét a komputeren, vagy a lányom állítja be úgy, ahogyan kell, vagy a masina mondja fel a szolgálatot, mert öreg, mint én, azt hiszem hét éves. Kirostáltat vettem kéz alól.

Most végre írhatok is kedvemre, nem csak elemezhetem a gyerekekkel, a tanárokkal az írók, költők alkotásait. Ebben nem csak az a jó, hogy az agyműködésemre pozitív hatást gyakorolok, hanem, sok kedves emberrel megismerkedtem, kettővel személyesen is, ami felejthetetlen élmény volt számomra. Nagy tudású költők, írók, fiatalok, idősek a szívemhez nőttek. Néha azon kapom magam, hogy már éjfél is elmúlt, én még mindig olvasok, és hozzászólást írok.

Nyugdíjas éveimhez tartozik az esti séta.

 Sokszor eszembe jutnak azok az emberek, akikkel menet közben találkoztam fiatal koromban, amint sétálnak. Egyszer feltűnt, nem látom őket. Mikor megkérdeztem hol vannak, a válasz az volt: nem tudtad, már pár hónapja meghaltak.

  A falum is szürkületkor már olyan kihalt, mintha senki sem lakná, szellemfalu lenne. Az utcákban nem egy helyen elhagyatott, roskadozó házak fenyegetve bámulnak vak szemeikkel. Félelmetes elmenni mellettük. Ennek ellentétei a szép emeletes házak, amelyből az élet eltűnt, mert a fiatalok külföldön élnek.

Több mint fél század után, úgy érzem, visszafejlődött a falu arculata, és elidegenedtek egymástól az emberek.

Ez Kishegyes.

Itt élek immár hatvannyolc éve, és még mindig szeretem.