Bátai Tibor: Nem kell akarnod

Inkognitóban jársz. Szembefordított

tükrök között lépkedsz, míg káprázattá

sokszorozódsz. Mikrouniverzumok

tömegébe veszel, bár építeni

szeretnéd a magadét. Szilánkjaid

összeszedni az egyetlen esélybe

kapaszkodsz. Oldasz és oldódsz, hogy

végül lényegeddé kristályosodhass.

Tükröd egyetlen lesz, és benne az ő

képére sugárzol. A szabályokat

kiiktatod; jellemeddé lesz minden,

amit megéltél. Nem is kell akarnod:

elég ha engeded, és magad fölé

emel megzabolázott hatalmad. Nincs

káprázat — mégis ragyog. Középpontba

vonz egy forgó, centripetális erő.