Kertész Éva: A csillagok közt kerestelek

                

                        Rövid kis részletek hosszú kínokról

Nagyon lassan csendesedett el. Már azt hittem kiszakad a szívem a helyéből, annyira zokogott. Apró teste rázkódott a tiltakozástól, és tudtam hogy nem a szuritól fél, hiszen az már meg sem kottyant szegényemnek, de látta a folyadék színén, hogy ebből ismét csak görcs lesz, és fájdalom, és nem akarta, hogy megtörténjen. Azért sírt, mert tudta, hogy hiába tiltakozik, hiába lázong, most még én sem segítek.

Helyette az ölembe vettem és csitítottam, és szorosan öleltem, hogy legyen módjuk megszúrni, és még sokáig dajkálgattam. Úgy tettem vissza a helyére, lassan, óvatosan, hogy el tudjon aludni a kimerültségtől. De még mindig hüppögött.

- Engedted nekik. Nem védtél meg engem.

- Bizony engedtem kicsikém, és most már azt is elárulom, hogy én kértem őket, hogy adják, mert azt akarom, hogy nagyon gyorsan meggyógyulj! Mert nagyon szeretlek, és haza akarlak vinni apuhoz. Azt akarom, hogy a konyhában ebédelj az etetőszékedben ülve, maszatolva, és beszélgetve.

- Igen, az úgy jó lesz. Akkorra már nem hányok, hajam is lesz, és szépen eszem majd késsel, villával. És….jaj, anyu, nem vennél nekem egy rókát?

- Bocsáss meg kiscsillag, de nem értem. Mit szeretnél kapni?

- Rókát. Itt volt egy néni, és megmutatta, hogy neki sincs haja, de vett egy rókát. Azt felteszi a fejére, mint egy sapkát, és senki nem látja, hogy nincs haja.

- Eszter, parókát szeretnél ugye? Műhajat, amíg ki nem nő újra a régi.

- Azt, azt!

- Figyelj ide, apu királynője. Ha ismét kihull a hajad, mert egyáltalán nem biztos, hogy ismét megtörténik, de ha kihullana mégis, veszek neked egy csinos kis parókát. Azt akarom, hogy boldog légy!

- Göndör lesz?

- Ha azt szeretnél, göndör parókát veszek neked.

- Csodás lesz anya! Akkor felteszem a koronámat a göndör hajamra, és királynő ruhát hozol be nekem, aranyosat, és szárnyasat, és……

Belezuhant az álom kegyelmébe, és én nem tehetek többet érte, mint imádkozom, hogy sokáig tartson ez az álom, mert az ébrenlét iszonyatosan nehéz.

Most magam is alszom egy kicsit, gazdálkodnom kell az erőmmel, mert erre az erőre mostanában nagy szükségünk lesz.

Nem gondoltam, amíg várakoztam rá, hogy ennyi bajjal, fájdalommal járhat egy kisgyerek léte. Amikor hazavittük, és még utána jó ideig olyan volt, mint a többi. Minden a könyvekben előírtaknak megfelelően történt vele, a védőnő, a gyermekorvos is meg volt elégedve mindig. Mi pedig másoknál is boldogabban élveztük ki minden apró rezdülését, és szabályosan tanultuk ezt a kislányt, mert nem csupán mi akartunk örömködni, hanem boldoggá és elégedetté akartuk tenni őt.

Királynőm! - mondta neki Nándi, amikor este -, már fürösztve a karjára emelte, és kimentek az erkélyre kettesben csillagokat nézni. Ha láttak egy csillagot lesuhanni a többi közül, egyszerre kiabáltak, hogy megvan az anyuka. Mert ugye, az, természetes, hogy a babák azok az iciri pici lények, a még alig élők, csillagokon élnek addig, amíg fel nem fedezik, hogy hol az anyukájuk. Akkor aztán, huss, lesuhannak, és elfoglalják helyüket az anyukák ölében. Amikor már biztonságban vannak, elkezdenek növekedni, és minden megy a maga rendje szerint.

- Velem is így történt? - kérdezte egyszer, amikor már lehűlt az idő, és a függönyt elhúzva, belülről figyelte Nándival a csillagokat.

- Nem egészen -, mondta krákogva Nándi, aki ugyan már kívülről tudta a mesét, mégis zavarba jött.

- Nálunk mindig történi valami izgalom, tudod, így aztán sikerült téged elveszítenünk - szóltam közbe.

- Elveszítettetek?

- Bizony ám! Annyira siettél, hogy eltévesztetted az utat, és egy másik nénihez mentél előbb. Én éreztem, hogy itt valami baj történt, mert a pocakom jelezte, hogy már itt kéne lenni az én kicsikémnek, és rájöttem, hogy futhatok utánad keresni. Szerencsére te is észrevetted, hogy nem ő az igazi anyukád, így nem volt nehéz egymást megtalálnunk. Már szép babácska voltál, amikor megkaptalak.

- És ő, az a másik néni nem sírt utánam?

- Sírt szegényke, de nem utánad, futott tovább megkeresni a saját babáját.

- És megtalálta?

- De meg ám! A babák mindig hazakerülnek végül.

- Ó, de jó, hogy itt vagyok már veletek! - nyújtózott egy nagyot, és olyan boldogan aludt el, hogy végig mosolyogta az álmát.

Most is mosolyog álmában, bizonyára a göndör parókának örvendezik, amelyet holnap megrendeltetek Nándival. Úgyis jön szegény naponta, és telefonál is többször, mert úgy aggódik az ő Eszter lányáért, hogy a lelkét is kitenné a küszöbre érte.

Évekig hiába vártunk a gyermekre, pedig minden utat bejártunk. Végül elhatároztuk, hogy fogadunk örökbe egy picit. Fiatal gyermeklány hordta szíve alatt egy balul sikerült randevú eredményét, és hallani sem akart róla, hogy hazavigye. Boldogan vágtattam hozzá, amikor értesítettek, hogy beindult a szülés, így én emeltem a mellemre, én szorítottam magamhoz, és szorítom máig folyamatosan Esztert.

Kapcsolatunkat mesével indítottuk, úgy gondoltuk, később korának megfelelően mindent megtudhat a származásáról. Amióta tudja, hogy eltévedt, de hazatalált, azóta természetes számára, hogy a mienk, hozzánk tartozik. Utána pedig úgy zuhantak ránk a bajok, hogy nem érünk rá olyan szamárságokkal foglalkozni, mi módon tévedt el.

Hirtelen megvékonyodott, könnyű lett, fáradékony és folyton arra panaszkodott, hogy fáj a lába. A doktor bácsinak sem tetszett a változás, ezért kivizsgáltatta. Már az első pillanatban megmondta, hogy a legrosszabbtól tart, ne húzzuk az időt. Tragikus laboreredményünk lett, tehát már az első eredmény leucemiára utalt. Az idő óta több időt töltöttünk kórházban, mint otthon.

Pesti lakos lévén, engem minden este hazavitt Nándi, amikor elaludt a babánk, de mindig igyekeztem beérni, mire ébred. Annál is inkább, mert az éhomi vérvételek ébredés után történnek, s azoknál már ott kellett lennem. Az én ölemben ült, engem csípett, karmolt, pedig oly ügyesen, oly észrevétlenül szúrták, hogy különbül már nem is lehet. Azt hiszem, már csak a tudata lázadt, elvégre azt még nem foghatta fel, hogy itt minden érte történik. Amikor elcsendesedett, közölte, hogy bepisilt.

Már az ágyban szedtem le róla a nedves ruhát, és raktam az ágy alatt tárolt műanyag zsákba.

- Te is pisis lettél. - állapította meg, amint rám nézett. Amíg alszom, öltözz át, mert szeretnék óvodába menni.

Ez számomra azt jelentette, hogy ma jó napunk lesz, most egy kicsit alszik a hiszti után, de később játszani fog a többiekkel. Kimegyünk abba a helyiségbe, amely egy óvodához hasonlóan van feldíszítve, ahol óvó néni várja őket, s ez a nap hasonlítani fog egy normálishoz. Engem majd elküld azzal, hogy ő már nagylány, és nem kell, hogy őrizzem. Ezek a boldogság és a remény percei.

Még ültem egy kicsit úgy pisisen, és végre meg tudtam figyelni a többieket is. Szánalomra méltóan fáradt volt itt körülöttem minden szülő, és szemükben ült a rettegés, akkor is, ha nem beszéltek róla. Köszöntöttem őket, érdeklődtem, szánakoztam, és elmentem átöltözni. Nekem nincs helyem az anyaszálláson, nem is venném el mástól, de kértem egy kulcsot, hogy az ottani szekrényemből átöltözhessem.

Ismét elfoglaltam helyemet a székemen és néztem, milyen nyugodtan alszik az én három évesem. Így szenderedtem el. Gyerekdalra ébredtem. Három kis esetlen pizsamás énekelte, hogy „Lánc, lánc, eszterlánc….” már pattant Eszter pillája, s ment velük kézen fogva, énekelve az ébresztőt.

Kimenőt kaptam a félelemtől néhány órára. Beültem a legközelebbi fodrászatba.  Mindenki idejárt ”onnan”, akinek volt még némi ereje, pénze. Nem is kérdezett a fodrász semmit, tudta, hogy ilyen kimerült nő csak onnan jöhet. Érdeklődtem, hol lehet a közelben gyümölcsöt kapni. Mindig Nándival hozatok, de most elfelejtett hozni, és csak annyi van már, amennyit Eszterbe beleparancsolok. Négyen vagyunk a szobában, és a gyümölcsöt én hozom. Mindenhol több a gyerek, és egy a kereső.

Bekukucskálok az „óvodába” és látom, hogy az én lányom fest rendületlenül. Már a fülére is rákenődött a paletta minden színe, de a mese, amit a néni mesél, újabbnál újabb színeket csal az ecsetjére. Szép, vidám, örömteli színek. Körülötte minden szobatárs fest. Most jól vannak. Ott benn nem igen szoktak együtt játszani, nincs idejük. Ott szurik vannak, infúzió, transzfúzió, meg nagy hányások, gyötrelem, és fehér köpenyek. A színeket itt kapják.

Mondták a folyosón, hogy keresett a főorvosnő. Máris remegni kezdett a lábam. Leraktam a gyümölcsöket, s üdvözöltem Lilu apukáját, aki ma felvonatozott a nyírségből, hogy leváltsa asszonyát. Ő már el is utazott, hogy az otthoniakkal lehessen egy kicsit. Nándi szokott az apukának adni rendszeresen pénzt, hogy utazni tudjanak. Nincs köszöngetés, hálálkodás, mi sorstársak vagyunk, és akinek módja van rá, segíti a másikat. Ez valódi közösség.

Most tudom meg, hogy az a köldökvér, amit Eszterünk születésekor kértünk levenni, beváltotta-e a reményeinket. Most, most minden kiderül. Senki nem látja rajtam, de úgy érzem, akadozik a lábam, száraz a nyelvem, fuldoklom a szomjúságtól, szédülök, dübörög a fülem, de meg kell lelnem a főorvosnőt, meg kell tudnom gyorsan, mi vár ránk! Mosolyog. Istenem, mosolyog! Ölelget. Jók az eredmények, egyelőre elhárult a baj. Talán végleg.

Nem tudok örülni, olyan fáradt vagyok, le kell ülnöm, egyedül akarok maradni…..

Berettyóújfalu. 2012-13- 06