Kertész Éva: Meghalt a szánalom

                         

Ültem a TV előtt a kényelmes fotelomban, a fűtött szobámban, a növényeim között, és halálosan szégyenkeztem. Szégyenkeztem, mert az előző percekben személyes életem egyik nagy örömét éltem át, és báván örvendeztem. Lelkemet átjárta a boldog mosoly, amikor agyam felfogta, mi is az, amit lát. Megpillantottam azt a szegény szánalmas figurát.

A Nyugati pályaudvar aluljárójában ténfergett ismeretlen társai között. Amikor a felvétel készült róla, éppen egy nagyot nyelt. Nem étkezés közben kattant rá a vaku, nem volt a kezében ennivaló, szájában sem lehetett egyéb, mint nyál, de hihetően valami jóra gondolt, valami finomságra, ettől nyelt ekkorát.

A férfi, aki alig látszott ki saját ápolatlan szőrzetéből, szerintem ötvenes éveiben járhatott. Dús sötét szakálla, melyben már bőven megültek a fehér szálak, beborította egész arcát. De az is lehet, hogy a hideg ellen növesztette meg ennyire, mert egyébként egész fejét, haját is, egy fekete-fehér meleg kockás kendőbe bugyolálta. Ezzel keltette fel a figyelmemet. Ez a meleg, női kockás sál vonzotta hozzá a tekintetemet. Körülötte jöttek-mentek a járókelők, álltak maguk elé meredve a sorstársak, vagy feküdtek a fal tövében. Ő olyan magányos volt, mint pusztában a száraz kóró. Ez már a nyomor köbe. Téli hideggel bélelt testi, lelki nyomor.

Az élmény, amit közvetített felém a híradó, sokkolt. Oly mértékben tette ezt, hogy belém szakadt a saját örömöm. Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen kellemesen érezzem magam, sőt örvendezzem is, amikor ez a szegény, - egyébként művelt férfinak tűnő valaki -, aki talán még nincs is ötven esztendős, már nem is szégyenkezik külseje miatt, aki a saját nyálát nyeli, és nincs egy hely ezen a nyavalyás világon, ahová letehetné a fenekét, ha már ennyire fáradt. Egyáltalán, hogy jöhetett ez létre? Mi történt ebben az országban, hogy ez a látvány annyira mindennapos, hogy már meg se rendülnek azok, akik jönnek-mennek mellettük. A magyar emberek már természetesnek tartják, ha nyomorgó családok életét látják.

Nem merem végiggondolni, hogy azok, akikre tartozik, akik mindezt eredményként könyvelik el, szégyenkeznek-e azok látványán, akiknek sorsát sikerült ilyen alaposan tönkretenni?

Itt ülök, és kalodába zárt a látvány. Nem tudok tőle szabadulni, bármennyire óhajtja a lelkem. Hiába hunyom be a szemem, nem tudom elhessenteni, mert már belém vésődött a látvány, s ural engem. Szemembe, idegrendszerembe beivódott.

Látom minden apró ráncát ennek az embernek a szeme körül, a mélyebbeket hosszanti irányban a homlokán, s az ajka mindkét oldalán. Kemények, keserűek. Külön-külön látom minden szál szakállát. Kicsit göndör, valaha dísze lehetett ennek a mára közönyös férfiarcnak.

Most elidegenedést, közönyt, beletörődést közvetít felém a látvány. Tartok tőle, ha élelemhez jut is, már nem társítja mellé a régi napfényes, hangulatos konyhát. Miként asszonyi ölelést sem idéz már az emlékezete. Két karja is elfeledte már, mit érzett, amikor belesimult egy szerető lény.

Közönyös tekintete már elengedte a jóízű munka örömét. A finom merevséget rég nem érzi már mozdulataiban, arcának izmaiban, karjában, akár a csontjaiban is, amivel a fáradtság elől inalt el, hogy most, most, még egyetlen pillanat, mindjárt kész, megoldotta.

Amitől örömmé nemesül a munka, s aminek hiányától elvész az önbecsülés, leértékelődik a személyiség.

Úgy járt ő is, mint sorstársai: Kisurrant alóla a munka. Nem rontotta el, nem vétett hibát, egyszerűen csak nincs már szükség a munkájára. Nincs szükség a tudására. Nem csak az övére, számtalan társáéra sem. Ezért itt ez a rengeteg fölösleges ember. Mert nincs számukra munka. S kopogtathatna bármely gyár kapuján, mert a gyárak, üzemek kapuit bezárták. A munkanélkülieket pedig kizárták a társadalomból. Faggatom a jövőt, de nincs semmi bizalmam. Nem remélem, hogy hamarosan rendezhető, amit ennyire elrontottunk. Kik is?

De, mi lesz addig a semmibe ejtettekkel?