Hevesi Éva: Költészet vagy fűzfapoézis?






Manapság egyre többen gondolják magukat nagy költőnek, írónak, mert írnak, rengeteget írnak, szinte megállíthatatlanul róják a sorokat. Ezen irományok irodalmi értéke azonban finoman szólva megkérdőjelezhető, a mennyiség általában nem csap át minőségbe.
Ugyanakkor gyakran őstehetségek, igazi gyöngyszemek kallódnak el, mert nincs alkalmuk, lehetőségük, pénzük, stb., hogy alkotásaikat közkinccsé tegyék. Ez nagyon sajnálatos jelenség, mert minden értékes gondolatnak, minden irodalmi igényű írásnak az lenne a rendeltetése, a célja, hogy az emberiség közös szellemi kincsét gyarapítsák, ezért fájdalommal kell tudomásul vennünk, hogy a mai társadalmi-gazdasági körülmények ezt nem mindig teszik lehetővé. Jobb híján az igazán tehetséges alkotók is a különböző, ma már tucatszám működő, műkedvelő alkotói csoportok valamelyikéhez csatlakoznak. Ezek a szerveződések inkább egyfajta baráti körök, melyeknek tagjai életkor, műveltség, irodalmi ízlés, tehetség és sok más tekintetében nagyon heterogének. Ez természetes, és bizonyos szempontból még előnyös is, hiszen így minden műfaj, stílus, színvonal képviselteti magát egy-egy csoporton belül, s ez változatosságot, sokszínűséget eredményez.
Nincs nekem semmi bajom azokkal a fűzfapoétákkal, akik kedves-jópofa rigmusokkal, tréfás csasztuskákkal, vagy akár komoly témájú, rímbe szedett sorokkal fejezik ki gondolataikat, érzéseiket. Abban sem látok semmi kivetnivalót, ha e versikéket (prózai írásokat) szerzőik a rendszeres összejöveteleken felolvassák, netán valahol publikálják. (Úgy gondolom, ezeknek a műveknek is megvan a maguk szerepe!). Csakhogy ez még nem költészet, nem irodalom! Bárcsak annyi tehetséges ember lenne e hazában, s annyi értékes, időtálló írás születne, ahányan ma Magyarországon szent meggyőződéssel hiszik magukról, hogy halhatatlant alkotnak.
Senkit nem szeretnék megbántani, de néha az az érzésem, habár ma rengetegen írnak, mégis eléggé kevesen és keveset olvasnak. Vagy ha olvasnak is, legfeljebb az újságokat nézik át. És a könyvek? A könyvek, amelyekből annyi áll az emberiség rendelkezésére, amelyekben annyi tudás, annyi szépség rejlik, hogy ha ezer évig élne valaki, akkor sem tudná, még a töredékét sem elolvasni(Irodalommal foglalkozó, magát alkotóművésznek képzelő ember legalább azzal legyen tisztában, mennyi mindent nem tud, nem tudhat!). Persze, erre nincs is szükség. Mégis azt hiszem, a magukat öntudatosan költőnek, írónak vallók közül kivétel nélkül mindenkinek van mit tanulnia Aranytól, Adytól, Petőfitől, József Attilától, Radnótitól, Nagy Lászlótól, és a többi klasszikustól. S, ha valaki úgy érzi, ő már végképp mindent tud, még akkor is rengeteg olyan ismeret van, amit elsajátíthat, ami által több lehet, amivel tágíthatja látókörét, kiteljesítheti személyiségét. Ilyen „nevektől” tanulni egyáltalán nem szégyen! Sőt!
Az, hogy elég gyakran kevéssé sikerült versek-prózák is megjelennek irodalmi lapok hasábjain, antológiákban, (esetenként ilyen-olyan díjakat nyernek irodalmi pályázatokon), még nem is lenne baj, de ezek szerzői már attól halhatatlannak képzelik magukat, mert valahol kinyomtatva látják a nevüket. Pedig őszintén szólva, ezeknek a kiadványoknak eléggé korlátozott (belterjes) a terjesztésük, és kis példányszámban jelennek meg. „Házi” használatra azonban tökéletesen megfelelnek.
Tudom, vannak, akiknek nagyon sokat jelent az, hogy egy (vagy több) irodalmi társasághoz tartozhatnak, az összejövetelekre eljárhatnak, írásaikat előadhatják, és nyomtatásban is megjelenhetnek. Ez mindenképpen felemelő érzés, és senkit nem lehet, nem szabad ilyen helyről kizárni, vagy a publikálási lehetőségtől megfosztani azért, mert írásai nem érnek el egy bizonyos színvonalat Joggal vetődhet fel, persze, ki és milyen alapon húzhatja meg azt a bizonyos határvonalat! Erre a kérdésre sajnos, én sem tudok érdemben válaszolni, ellenben nagyon kíváncsi lennék mások ezzel kapcsolatos véleményére.
Úgy gondolom, egyszer valakinek le kellett már írnia, hogy amit jó néhányan költészet címén „művelnek”, bizony fényévekre van az igazi művészettől(S közülük elég sokan egyáltalán nem rendelkeznek önkritikával, nincsenek tisztában írásaik irodalmi értékével, pontosabban „értéktelenségével”.)! Ne használjuk a gyakran joggal visszautasított, pejoratív csengésű „amatőr” szót, nevezzük inkább „munkásságunkat” hobbi-költészetnek, tartalmas szórakozásnak, a szabadidő hasznos eltöltésének, kedvtelésnek. Próbálkozni, jobbat akarni persze mindig érdemes, sőt, vannak, akiknek tehetségük okán kötelező is (Negatívnak tűnő véleményem természetesen nem nekik szól!).
Egyszóval, írjon továbbra is mindenki, aki úgy érzi, írnia kell! Ugyanakkor olvasson is, fejlessze tudását, alakítsa egyéniségét, önismeretét, tanuljon a „nagyoktól”, hogy megérthesse az írás, a költészet igazi lényegét! S ne feledjen néha egy-két verstannal foglalkozó könyvet is tanulmányozni, amitől azért még senki nem válik költővé, de talán kicsit jobb verseket tud majd írni, s ezzel minden bizonnyal több örömet okoz mind önmagának, mind a sorait olvasóknak.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése