Amikor futott,a világ kinyílt számára. Benne volt, lüktetett, élt.
„A végleg becsukott ajtók.
Mikor valószínű, hogy többé nem
járok arra. Este még elképzelem a
szobát, ahogyan hagytam, az ágyon nem
terítettem el rendesen a takarót,
az asztalon mosatlan pohár,
ujjlenyomatom a fürdőszoba tükrén.
Abban a szobában most kezdődik
valami, amit nem tudhatok meg soha,
nélkülem történik ezután, mint
általában minden, ami történik
velem.”
(Győrffy Ákos)
Amikor futott,a világ kinyílt számára. Benne volt, lüktetett, élt.
Futott szabadon, piciny mosollyal arcán, mely nem írta felül örökös szomorúságát. Léptei üteme felszabadították nyugtalan kimondhatatlan érzéseit. Száguldottak gondolatai, s minden olyan egyszerűnek tűnt. Már nem fájtak annyira azok ott benne, messziről nézte kesernyű emlékeit.
Futott... a kövek elgördültek talpa alól,hangtalan, mint azok a könnycseppek. Messze előtte szürkülni látszott az égbolt. Elérhetőnek tűnt, nem zárta ki.
Csak futott...egyenletesen, nem nézte az órát, elég volt szíve dobbanását hallani. Egyedül volt, mint mindig, de nem érezte magányosnak magát. Vele volt mindenki, akit szeretett, hát futott értük is. Beszélgetésbe fogott velük, halkan kacagott vicceiken, derűs pillanatok tűntek elébe.
Ha lába elé nézett, agya újra a valóságot fogta fel. Hallotta a kutya ugatását, a harmóniát megtörve figyelmeztetőleg zajongott, még messzebbre kell kerülni.
Futott tovább..futott önmagáért, futott a távolságért...
Lassított az iramon.... a fák lombjai egyre sötétebb árnyékba húzódtak, már látszódtak a csillagok fényei. A felhők sejtelmesen és véletlenszerűen útját állták akadályként némely peches csillag fényének.
Elébe tűnt, amint valahol Aggtelek környékbeli mezőn feküdt öccsével egy mezőn - gyakran kiszöktek csillagleső útjaikra titokban - felfedezni az égbolt kincseit. Keresték a Medvét, az Fiastyúkot, a Sarkcsillagot, no és az akkor még számukra ismeretlen világot igyekezték azonosítani.
Mennyi vágy, mennyi akarás volt akkor bennük. Mi minden állt előttük, és milyen nagy elszántsággal gondolták mind ketten, mit csak akarnak, azt elérik. Aztán az iskolaéveknek vége lett, elsodródtak egymás közeléből, de lelkileg is testvérként összetartóztak a köztük lévő nagy távolság ellenére, érezték továbbra is mikor gondol erősen egyikük a másikra.
Gyorsan eljöttek a felnőtt élet szabályosan ismétlődő szürke hétköznapjai, belesimultak az átlagemberek mindennapos egyen szokásaiba. A Kis Medve néha el is pityeredett, látva földi barátai harcát, mert oly kedvesek lettek neki.
Egyenletesen vette fel az újabb ütemet, nem volt fáradt, észben tartotta a visszaútra is maradnia kell erejéből.
Némely ember elégedett helyzetével, nem akar mást, a megszokott dolgok sablonjai segítségével a biztonság csalfa érzetét tökéletesítik.. Ragaszkodnak ezekért a gyorsan kipukkadó lufikért, és bensőjük egyéni értékei lassan teljesen elvesznek. Már maguk sem tudják, akartak-e mást, mint amijük van. S ha egy szép színesen csillogó lufi mégis kipukkan, értetlenül szemlélik a csillogás mögött nem volt semmi, semmi sem....
Szép volt ez az este. Fáradtan csüggedő lombos fák, talányos árnyékai vezették, álmosan pislogó ablakok kacsintottak rá.
Nem nézett semmit konkrétan,mégis élesen rajzolódott ki szemei előtt a táj.
Lépései ütemére előjött egy mondat, vagy töredéke egy mondatnak:
"Ha igaziak lennének az érzések, utat építene, hogy elérjen hozzám".
Nem értette, miért nem tud másra gondolni, most erősen fogta, nem tudott újra elkalandozni.
Folytatása következik.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése