Néhány éve Horvátországban nyaraltunk a párommal, Biogradban. Csodálatos, tengerparti kis város. Nagyon jól éreztük magunkat. Úgy "kispénzű magyar módra" nyaraltunk. Vittünk kaját, apartman-ban laktunk, délben a strandon lévő egyik teraszon ettünk halat, rákot. Este a parti sétányon jöttünk, mentünk. Nagyon klassz volt. Kiszámított pénzünkből félretettünk egy szervezett kirándulásra valót. A sétányon este lehetett jelentkezni a hajóknál mindenféle jópofa programra. A párom imádja a tenger élővilágát. Emlékeinkben a horvát tenger olyan volt, hogy szinte be sem lehetett menni a vízbe, mert valamibe mindig beleléptünk, hol egy tengeri csillagba, hol egy kagylóba, nem beszélve a medúzákról. Itt azonban nem volt semmi a strand közelében. Még látni lehetett az elmúlt évek kegyetlen háborújának nyomait. A gyönyörű bokrok, sövények mögött kiégett, felrobbantott, elhagyott épületek voltak. Épült a város, de a múlt is jelen volt. Így aztán betudtuk az újjáépítésnek, hogy a sétány közelében nem volt semmilyen élőlény a vízben. Biztosan ki kellett kotorni, tisztítani, hogy a turistáknak használható strand, kikötő legyen. Két út között vívódtunk. Az egyik egy szigetre vitt volna minket, ahol vadszamarak éltek. Útközben ingyen ital, étel. Ráadásul csacsit lehet simogatni egy csodás kis szigeten. A másik út egy amolyan „kukkolós” hajó. Üveg az alja és mindent lehet látni a tenger élővilágából. Két órás út és még vendégül is látnak. Barátaink a csacsikat választották, mi a tengert, a potya kaja, pia sosem érdekelt, a tengeri csodák annál inkább. Este odamentünk jelentkezni, mert a plakáton az volt, hogy éjjel is lehet menni, akkor még klasszabb és persze egy kicsit drágább is. A hirdetésen csodálatos képek voltak arról mi vár ránk. A hajó alján lévő üvegablakban minden volt. Halak, rákok tengeri csodalények tömkelege. Azt mondták, hogy épp nincs itt a tulaj, de befizethetünk másnapra, ne halogassuk reggelre, mert lehet, hogy nem férünk be a csoportba. Boldogan kiperkáltuk a 10 eurót. Másnap már egy órával az indulás előtt ott tipródtunk egy mamával és a kamaszfiával együtt, akik akkor fizettek be. Izgultunk, hogy jó helyünk legyen. Már 10 óra volt, az indulás ideje, a tömeg sehol. Mi négyen és egy félkarú matróz. Mint kiderült, Ő a kapitány. Hát helyünk az volt! Elindult a hajó. A kapitány a fél-kezével tette a dolgát. Mi kissé aggódtunk, de később kiderült nincs miért, ugyanis - valószínűleg a hatóságok előrelátásából - a hajó nem távolodott el a parttól 50 méternél messzebb. Behajóztunk minden dokkba, kikerültük a strandot, evvel el is ment kb. 3/4 óra. Aztán elhagytuk a lakott részt és rögvest kikötöttünk. Mi közben meredten bámultuk a hajó alján az üvegablakot, a kezünkben csőre töltött fényképezőgéppel. Először egy törött WC csésze, majd némi kábel, gumi uszony maradék és egyéb használati tárgy tűnt fel. Később már ez sem. Egy sneci raj tűnt fel, de nem az ablakban, hanem a hajótól kb. fél méterre. Szerintem az a kevés élőlény, akik még esetleg ott élt riadóláncban értesítette egymást, hogy tűnés, mert jövünk. Mi először elképedtünk, majd kínunkban nevettünk, később már őszintén mulattunk a helyzeten. A strandot elhagyva még mentünk egy kicsit, majd kikötöttünk. A kapitány mind a fél kezével és faarccal nekilátott a vendéglátásnak. Volt egy műanyag kannában vörösbor és egy üveg cola. Lába közé kapta a kannát és megpróbálta kinyitni, de hát ez fél kézzel nem nagyon sikerült. A Párom, az egyetlen épkézláb felnőtt férfiként segített. Kinyitotta, majd kitöltötte és persze, ha már benne volt fel is szolgálta az italokat. A kapitány kedvesen invitált, hogy igyunk még, de senki sem kért többet - az udvariasságnak már eleget tettünk. Kicsit még üldögéltünk, majd mikor letelt a tenger "élővilágának" csodálatára szánt idő, felszedtük a horgony és végre elindultunk haza. Ja! Majdnem elfelejtettem mondani - ahol kikötöttünk, ott volt két darab valamikori tengeri csillag és egy csiga maradványa a tengerfenéken, gondosan elhelyezve egy kő mellett. Visszafelé azért láttunk vagy három tengeri uborkát. Újra megjártuk az összes dokkot és végre kikötöttünk, pontosan 2 óra elteltével. A kapitány úgy búcsúzott el tőlünk, mintha a világ összes csodáját megmutatta volna nekünk az elmúlt két órában. Viszont az is igaz, hogy nagyon szép képeket készíthettem a városról, amit a partról soha sem tudtam volna. Elképesztő blöff volt. Annyira, hogy eszünkben sem volt balhézni, pedig eleinte nagyon szerettünk volna, de beláttuk, hogy ilyen élményben sehol sem lett volna részünk potom 10 euróért.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése