Horváth Lívia: Ilyenek vagyunk

Oly szelíd a kéz, mely enni ad,
oly jó, amikor megsimogat,
de ádáz, s vakmerő, ha az akaratból
úgy tör elő,
hogy imára sosem készteti azt…

A kezet, mely néked is enni ad!

Mielőtt másra mérné cselekedetét,
kétkedik. Az Isten sem ítélni hirdetik,
a mocskos kezeknek sincsen
fájdalom nélkül öntisztulás!

Láss, mert amikor teremtett,
a csontra bőr, s bőrre szín méretett,
ugyan ki kérdezte tőled, mire lesz méltó
a dolgossá tett kezed?

Mert az emberi kéz munkára,
békés összefogásra érkezett.
A kéz, mely volt egyszer gyermeki,
lázadóvá lett és elveszett!

Aztán öregségére visszaköltöztek
mind a ráncos ujjak,
most a bágyadt hegedűhúrra húznak,
mindenféle elgáncsolt emlékeket:

Bolyhosat, szépet, kecseset,
apró, visszatérő mozdulást,
s aközben:

anyánk égi-védő kezére gondolunk,
hogy bölcsőnkben jobbra-balra ringatott.
Lágy kezével bátran simogatott,

egy igazabb jövő felé úgy,
hogy bármiért is hibáztatott volna
minket azért,
hogy milyenek vagyunk.


Horváth Lívia