Kertész Éva: Ma reggel megérintett a halál

Ma reggel megérintett a halál. Azon lepődtem meg a legjobban, hogy meg sem rendültem. Elhangzott a gyanú, a feltételezés, ami alkalmasint már bennem is felmerült, de nem sújtott le. Nem azért, mert hős vagyok, no nem. De valami fura dolog történt velem a közelmúltban. Kétszer is arra figyeltem fel, hogy határozottan megfogalmazódott bennem valami, - szinte hallottam is a belső hallásommal, - hogy belefáradtam az életbe. Most tehát, ez a betegség csupán válasz a korábbi érzésemre. Nem félek elmenni, nem is vettem komolyan a közlést, noha meglehetősen rosszul voltam. Valójában csodálkoztam is, hogy eljött az idő, s a halál ilyen tapintatosan közli velem a tényt. Közben alig jutottam levegőhöz, csak kapkodtam utána, vacogtam, és forróságban égtem, fürödtem a saját izzadtságomban nem csoda hát, hogy nagy elfoglaltságomban rá most nem is gondoltam. Szegény feje kénytelen volt határozottan jelezni, hogy vegyem komolyan, mivel észlelte, azzal semmire nem megy, ha gyengéden megérinti a vállamat. Ha belegondolok, igazán megértő volt velem sokáig. Mondhatni egy életen át. Elvégre megidézhetett volna korábban is. Többször is. Sőt, elismerem, eddig is igazi művészet volt, amit körülöttem produkált. Már a születésemnél is nagyvonalúnak bizonyult. Akkoriban nem maradtak életben az olyan kis súlyú babák, ahogyan én érkeztem. Egy kiló negyvendekás, 38 cm "hosszú" csecsemőt hetvennégy évvel ezelőtt életben tartani, nagy teljesítmény volt. Még akkor is, ha az én anyukám szünet nélkül töltögette a forró vizet azokba a palackokba, melyekkel a kocsim belsejét kárpitozta ki, hogy megfelelő hőmérséklet legyen körülöttem. Még ma is őrzöm gyengéd karjának melegét. Őrzöm, és érzem. Ha komolyan veszem, márpedig kénytelen vagyok komolyan venni, igazán elismerésre méltó kapcsolatnak kell tekintenem a mienket. Mármint a halál, s a magam kapcsolatát. Amennyi betegséget átvészeltem, ahányszor tettem már lépéseket felé, már intenie sem kellett volna, nem elhárítani azt az árva mozdulatot, s kész. Vagy nem tartott rám igényt, vagy más céljai voltak velem, de tény, hogy sok nehéz betegséget túléltem. Azt persze utólag sem tudom eldönteni, jót tett-e velem, vagy sem, de sok mindent szívesen kitörölnék megélt élményeimből. S nem kizárólag a betegségekre utalok ezzel. Viszont számtalan örömben volt részem. Most mit soroljak? A keserveimet, vagy az örömeimet? Nincs bennem sem keserűség, sem bánat, sem harag, minden gyarló érzést elengedtem, elűztem magamtól, amire rossz emlékkel gondolhatnék. Igaz, hogy rengeteg munkám fekszik benne, de elértem, hogy nem keserít már semmi. Minden holnapból tegnap lett, azon pedig, ami megtörtént már nem lehet változtatni. Legfeljebb új, gazdagító élményeket alkotni. Nem tagadom, korábban felbőszültem, ha dühített valami, elkeserített, ha méltatlannak tartottam a sértést, ma már túlteszem magam a sérelmeken, s hamar el is felejtem azokat. Nincsenek betegség emlékeim sem, nem téma számomra egyik sem, legföljebb sztorijaim, amelyek morbid emlékként kapcsolódnak egy-egy eseményhez. Nem őrizgetek sérelmeket, mert ma már tudom, hogy annak a rosszabb, ha van lelke, aki engem megbántott. Akkor bizonyára oka volt rá. Most pedig elszámolhat magával. Teherként rá hull vissza. Ez pedig szörnyű lehet. Vagy kénytelen számon tartani a vétkeimet, holott ennél hasznosabban is tölthetné az idejét. Akkor már inkább felsorolom magamban azt az - örömömre - nem kevés embert, akikről tudom, hogy szerettek engem. Ha azt a szeretet energiát, amit felém küldtek, megőriztem -, már meg is van, miért álltam eddig ellen minden próbálkozásnak betegségek terén. Igen, megérintett a halál. Valamely szervem kételyeket keltett az orvosokban. Nem foglalkozom vele. Elvégre egyszer el kell menni. Van még néhány nap, amíg a gép is igazolja, megyek, vagy maradok. Egy hülye vicc jár eszembe, ha rágondolok. - Mi a hosszú élet titka? Nem szabad a lélegzést abbahagyni. Még kapkodnék levegőért egy kicsit, ha lehet, de ha nem megy, tudjátok mind: szeretlek benneteket mindörökké. Úgy, mint amikor megszülettetek, és tehetetlen kiszolgáltatott testecskéteket magamhoz szorítottam. Az ujjaim érezték a csodát, meg a bőröm, meg a lelkem. Aztán hoztátok hozzám a sajátjaitokat, miután átéltétek ugyanazt, ami minden szülő jutalma. A szeretet nem múlik, nem lanyhul, mert örök, és el sem vihetem magammal, mert az a tietek. Ez éltessen benneteket mindenkor. Lélegezzétek be, burkolózzatok bele, én ott leszek. Berettyóújfalu. 2009. 01. 07.