Giuseppe Portoglio átszellemülten meredt élete főművére. Olaszország legzseniálisabb festőművésze volt ő, és művei ékítették a Párizsi Louvre-t, a Szentpétervári Ermitage-t, a Berlini művészetek panorámáját. Nagyon beteg volt. Bár a szimptómák fiatalkorától jelen voltak, az amnéziát, a különcséget, a szórakozottságot senki sem tekintette betegségnek, csak a nagy művésznek elnézett különcségnek, extravaganciának. S most élete legnagyobb versenyére készült. A világ legnagyobb művésze lesz, aki minél jobban megtölti az ÉLET nevű festői elixírrel a művét. S ő, romló testi állapota ellenére mindent egy lapra tett fel, és elfogadta a a kihívást. Éjt nappallá téve dolgozott a végső munkán. S eljött a nagy nap. Rómában, a hatalmas Amphyteatrum Maximumban rendezték meg a világ legrangosabb művészeti rendezvényét. Sorban következtek a mesterek, de a zsűri néma maradt. Volt leány, aki le akart lépni a vászonról, annyira élt. Hegyvidék, aminek szelét az ember az arcán érezte, ha ránézett. Szikrázva verte vissza a napfényt a tó vize a festményen, hogy a zsűri elnöke feltette napszemüvegét. S ő következett. Nagyon rossz állapotban volt. Tolókocsiján ülve egy kívánsága volt a zsűri felé: kérte, engedélyezzék, hogy kedvenc galambjait, kik mindenhová elkísérték, mivel egyedül élt, behozhassa az Amphyteatrumba. S ott volt a nagy mű. Fehér vászonnal letakarva. Ekkor a vásznat lerántották és… És nem történt semmi. Senki sem látta meg a nagy művet, amibe Giuseppe mester utolsó életerő-csöppjeit festette bele. Csak egy szép kupac szőlőfürtöt láttak. És a galambok odaszálltak és csipkedni kezdték a szőlőszemeket. Az emberek felhördültek. Megőrült az „Öreg", vagy mi? A zsűri elnöke megrökönyödve vonta kérdőre az öreg zsenit: - de mester, hol van a festmény? - A fürtöket festettem. Nézzétek meg közelebbről - suttogta kimerülten a mikrofonba, s azzal kilehelte lelkét. secretstar Illusztráció: kérész „Solvere volo et solvi volo” („Oldani vágyom és oldódni vágyom”)
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése