Szmolka Sándor: A vándorköszörűs

A vándorköszörűs látványa igazi élmény volt. Talán, egy régi Jugoszláv rajzfilmben szereplő, Baltazar professzor, gépeihez tudnám hasonlítani a kerékpárt, amivel közlekedett. Hatalmas, széles, lehajtható talpa volt a kerékpárnak, melyet, ha lehajtott, álló helyzetben is tudta tekerni a pedálokat. A bicikliláncot levette a lánckerékről, és a mellette levő szíjtárcsára meghajtó szíjat helyezett. Így tudta forgatni a köszörűkövet, mely a kormány fölött volt elhelyezve úgy, hogy a nyeregben ülve tudta köszörülni a késeket, ollókat, baltákat, amit a környékben lakó falusiak vittek neki élezés céljából. A követ, áttételen át, egy henger alakú hosszú bőrszíj hajtotta, mint ahogyan a régi Singer varrógépeket is hajtották. Még egy, a borbélynál megszokott lapos bőrszíj is lógott, az egyébként mindenféle kellékekkel agyonaggatott kerékpáron, mert borotvakést is tudott élezni. Nagyon tetszett a köszörűs mesterség. Mindig lenyűgözött tevékenysége, és soha ki nem hagytam volna a látványt. Egyébként beszédes ember volt, mert ha éppen senki sem volt a közelében, ő akkor is mondta a magáét. A kerékpár mindkét hátsó oldalán volt, egy-egy lapos faládika, tele reszelőkkel, szíjakkal, és sok egyéb furcsa szerszámmal. A különböző finomságú köszörűköveket, a kormányon tartotta felfűzve, egy kifeszített, dróton. Az egyik ládikában, még élelmet is tartott. Dolga végeztével, hamar vissza tudta állítani járművé, a fura gépezetet, mellyel tovább hajtott a következő utcasarokig, ha tudott. Mert nem mindenhol volt jó az út, és nem mindenhol volt járda, hogy kerékpározni tudjon. Csak a főút volt aszfaltos. A mellékutak majdnem mind földút volt, és ha eső után elment az úton egy hoffer, körmös kerekei sokáig szinte teljesen járhatatlanná tették őket.