Amikor nagybátyám, Mészáros István dániai naplójának végére értem, nem véletlen, hogy hiányérzetem támadt, hiszen a napló csak 1945. május 1-ig követte az eseményeket.
A hazatérés körülményei, az itthoni családi, munkahelyi feladatok gyorsan feledtethették a kapituláció után történteket. A hadifogságét. És akkor eszembe jutott…
Amikor a család még élő, nyolcvan év feletti férfi tagjai – apósom, apám, vőm nagyapja – néhányszor találkoztak, fő témáik a II. világháborús visszaemlékezések voltak. Sajnos már egyikük sem él. Emlékeztem rá, hogy vőm nagyapja, Baka István említette, hogy a doni front után járt Dániában is, és ott eset fogságba. És azt is tudtam, hogy naplót írt életéről, főleg II. világháborús „élményeiről”. Bíztam benne, hogy Dánia is szerepel visszaemlékezései között. A naplót megtaláltuk. És amit kerestem - szerepelt… Most ezzel a naplóval pótlom az előző hiányosságát. Érdekes a két naplót összeolvasni – nemcsak a két történet miatt. Két írójának szemlélete miatt is. Az elsőt egy iskolázott kertészmérnök, a másodikat egy egyszerű, józanul gondolkodó, de tollát jól forgató földműves ember írta.
Most következzen Baka István (Szekszárd, 1908 – Szekszárd, 2001) naplója.
Hogyan kerültem Dániába?
1943. július 1-jén a pécsi hadikórházban voltam felülvizsgálaton, a sebesülésemet követő tíz és fél hónap kórházi kezelés után. Azt gondoltam, én már eleget tettem a hazával szembeni kötelességemnek. Nagyot tévedtem, mert egy év és száz nap után újabb szomorú napok következtek.
Az oroszok Erdély felől közeledtek a magyar határhoz, így a tankcsapdák ásására Erdélybe vitt leventéket, hogy az oroszok ne érjék ott őket, elhozták a Dunántúlra, az ottani nagyobb leventékkel együtt. Az 1923. évi születésűek már sorkötelesek voltak, így megtörtént az ő sorozásuk és behívásuk is.
Tolnán állítottak fel egy kiképző keretet zászlóalj szervezésére. A létszám kiegészítésére Pest megye déli részéről is ide hívták be a korosztálybelieket. Hozzájuk kellett a kiképző tisztes és kisegítő személyzet. Nem számított se rang, se kor. Még az első háborúban járt személyt is behívtak. Nálam sem nézték, hogy keresztül lőtt tüdővel kerültem haza a Dontól.
Fájó volt az elmenetel először azért, mert itt kellett hagyni ismét a családot, feleségemet és két kisfiamat. Még nagyon élt az emlékezetemben az előző és kevésen múlott, hogy nem tragédiával végződött a múltkori bevonulás. Másodszor, hányan vannak, akik a város határát sem hagyták el, és nem kóstolták még a komiszkenyeret, pedig e hazából nagyobb darabot a sajátjuknak mondanak, és ha meg kell védeni – védjék meg mások.
Ezen fájó érzést enyhítette (bár ez kevés vigasz), hogy a behívottak között sok ismerős és rokon társaságában kell az életet folytatni. Gyöngyösi János bácsi, Baka Feri bácsi, Hausznecht Pista bácsi, akik 8-9 évvel nálam idősebbek, az azonos nevű 7-8 fiatalabb és ugyanennyi más nevet viselő szekszárdi.
A szakaszunk egy része közeli falvakból való: Fadd, Tolna, Harc, Decs, Báta és Bátaszék. Előfordult, hogy apa és fia is ide került. Ők sem soká maradtak idegenek, mert az idő összeszoktatott bennünket, így valamennyien sors és bajtársak lettünk.
BEHÍVÓPARANCS; S A S.
1944. október 8-án, a tolnai kiképző keretnél
OKVETLENÜL JELENJEN MEG!
Ez az, amire nem számítottam, azután ami velem történt a doni harctéren, átlőtt tüdő, velejáró vérfürdő, ami a ruhámat és testemet ellepte és rám száradt. Ezt megmérni sem tudták. De ami a mellkasban összejött 700 cm3, ezt meg tudták mérni és ez a német kezelőorvosnak is feltűnt, mert a vérkivétel alkalmával kétszer hallható volt a wiefiel? kérdése, de a második nagyon felemelt hangon történt. Csak a tíz és fél hónap kórházi kezelés utáni felülvizsgálatkor nem találták ennek hiányát, mert járadék nélküli hadirokkant minősítéssel bocsátottak el.
Tehát be kellett vonulni.
Ez évben is megértek erre az időre a szőlők. Október 15. vasárnapra esett. Ezen a napon eltávozásra haza engedtek, és a Porkoláb-völgyben tartottuk a szüretet. Korai ebéd volt és utána vittük haza az első forduló szőlőt. A téglagyár felé érve nagy tömeg, ujjongás, örömmámoros kiabálás (vége a háborúnak!), mert Horthy bejelentette a tűzszünetet. Nagy volt az öröm, de én mégsem tudtam örülni. Az országunkban jelen lévő németek ezt nem fogják elismerni. Csak most kezdődik a megtorlás, bosszúállás.
Haza érve lerakodtunk. Alig végeztünk, hozzák a híreket: a németek szedik össze az üres kocsikat, a hordókat leforgatják a kocsikról. Most mit csináljunk? Azt gondoltuk, a lovakkal a hegyeken át kimegyünk a kint lévő kocsiért. Reggel két kocsit vontattunk, de csak egyiknek volt rúdja, ezért kellett egy rudat is vinni. Megvártuk az alkonyodást és elindultunk haza. Az út melletti kukoricásba álltunk be, ott vártuk meg a besötétedést, így sikerült haza érni.
Reggel visszamentem Tolnára. Nagy a zűrzavar. Nem egységes ott sem a vélemény. Tíz óra tájt már érkezik a parancs. Az újjá alakult Szálasi kormányra kell letenni az esküt. Erre az „új laktanya” néven ismert laktanyába vonták össze a tolnai helyőrséget. Kevés olyan egyén volt, mint én, aki azt mondhatta magáról, hogy ő nem az új, Szálasi kormány katonája, mert mint napos, egyedül őrködtem az öreg laktanyában. Így maradtam Horthy katonája. Ennek ellenére 30-án nekem is indulnom kellet, de akkor nem gondoltuk, hogy ilyen hosszú út lesz belőle, és csak sokára fogjuk viszontlátni a családi fészket és milyen hosszú ideig kell emlékként őrizni könnyes szemű, integető szeretteinket.
A fájó búcsúzást még fájdalmasabbá tette volna, ha előre tudjuk, ami bekövetkezett, az orosz megszállás. Ezt nem akartuk elhinni, ezért csak egy hónappal később kezdődött a keserű gondolat, vajon hogy is lehet ezt elviselni?
Amikor a család még élő, nyolcvan év feletti férfi tagjai – apósom, apám, vőm nagyapja – néhányszor találkoztak, fő témáik a II. világháborús visszaemlékezések voltak. Sajnos már egyikük sem él. Emlékeztem rá, hogy vőm nagyapja, Baka István említette, hogy a doni front után járt Dániában is, és ott eset fogságba. És azt is tudtam, hogy naplót írt életéről, főleg II. világháborús „élményeiről”. Bíztam benne, hogy Dánia is szerepel visszaemlékezései között. A naplót megtaláltuk. És amit kerestem - szerepelt… Most ezzel a naplóval pótlom az előző hiányosságát. Érdekes a két naplót összeolvasni – nemcsak a két történet miatt. Két írójának szemlélete miatt is. Az elsőt egy iskolázott kertészmérnök, a másodikat egy egyszerű, józanul gondolkodó, de tollát jól forgató földműves ember írta.
Most következzen Baka István (Szekszárd, 1908 – Szekszárd, 2001) naplója.
Hogyan kerültem Dániába?
1943. július 1-jén a pécsi hadikórházban voltam felülvizsgálaton, a sebesülésemet követő tíz és fél hónap kórházi kezelés után. Azt gondoltam, én már eleget tettem a hazával szembeni kötelességemnek. Nagyot tévedtem, mert egy év és száz nap után újabb szomorú napok következtek.
Az oroszok Erdély felől közeledtek a magyar határhoz, így a tankcsapdák ásására Erdélybe vitt leventéket, hogy az oroszok ne érjék ott őket, elhozták a Dunántúlra, az ottani nagyobb leventékkel együtt. Az 1923. évi születésűek már sorkötelesek voltak, így megtörtént az ő sorozásuk és behívásuk is.
Tolnán állítottak fel egy kiképző keretet zászlóalj szervezésére. A létszám kiegészítésére Pest megye déli részéről is ide hívták be a korosztálybelieket. Hozzájuk kellett a kiképző tisztes és kisegítő személyzet. Nem számított se rang, se kor. Még az első háborúban járt személyt is behívtak. Nálam sem nézték, hogy keresztül lőtt tüdővel kerültem haza a Dontól.
Fájó volt az elmenetel először azért, mert itt kellett hagyni ismét a családot, feleségemet és két kisfiamat. Még nagyon élt az emlékezetemben az előző és kevésen múlott, hogy nem tragédiával végződött a múltkori bevonulás. Másodszor, hányan vannak, akik a város határát sem hagyták el, és nem kóstolták még a komiszkenyeret, pedig e hazából nagyobb darabot a sajátjuknak mondanak, és ha meg kell védeni – védjék meg mások.
Ezen fájó érzést enyhítette (bár ez kevés vigasz), hogy a behívottak között sok ismerős és rokon társaságában kell az életet folytatni. Gyöngyösi János bácsi, Baka Feri bácsi, Hausznecht Pista bácsi, akik 8-9 évvel nálam idősebbek, az azonos nevű 7-8 fiatalabb és ugyanennyi más nevet viselő szekszárdi.
A szakaszunk egy része közeli falvakból való: Fadd, Tolna, Harc, Decs, Báta és Bátaszék. Előfordult, hogy apa és fia is ide került. Ők sem soká maradtak idegenek, mert az idő összeszoktatott bennünket, így valamennyien sors és bajtársak lettünk.
BEHÍVÓPARANCS; S A S.
1944. október 8-án, a tolnai kiképző keretnél
OKVETLENÜL JELENJEN MEG!
Ez az, amire nem számítottam, azután ami velem történt a doni harctéren, átlőtt tüdő, velejáró vérfürdő, ami a ruhámat és testemet ellepte és rám száradt. Ezt megmérni sem tudták. De ami a mellkasban összejött 700 cm3, ezt meg tudták mérni és ez a német kezelőorvosnak is feltűnt, mert a vérkivétel alkalmával kétszer hallható volt a wiefiel? kérdése, de a második nagyon felemelt hangon történt. Csak a tíz és fél hónap kórházi kezelés utáni felülvizsgálatkor nem találták ennek hiányát, mert járadék nélküli hadirokkant minősítéssel bocsátottak el.
Tehát be kellett vonulni.
Ez évben is megértek erre az időre a szőlők. Október 15. vasárnapra esett. Ezen a napon eltávozásra haza engedtek, és a Porkoláb-völgyben tartottuk a szüretet. Korai ebéd volt és utána vittük haza az első forduló szőlőt. A téglagyár felé érve nagy tömeg, ujjongás, örömmámoros kiabálás (vége a háborúnak!), mert Horthy bejelentette a tűzszünetet. Nagy volt az öröm, de én mégsem tudtam örülni. Az országunkban jelen lévő németek ezt nem fogják elismerni. Csak most kezdődik a megtorlás, bosszúállás.
Haza érve lerakodtunk. Alig végeztünk, hozzák a híreket: a németek szedik össze az üres kocsikat, a hordókat leforgatják a kocsikról. Most mit csináljunk? Azt gondoltuk, a lovakkal a hegyeken át kimegyünk a kint lévő kocsiért. Reggel két kocsit vontattunk, de csak egyiknek volt rúdja, ezért kellett egy rudat is vinni. Megvártuk az alkonyodást és elindultunk haza. Az út melletti kukoricásba álltunk be, ott vártuk meg a besötétedést, így sikerült haza érni.
Reggel visszamentem Tolnára. Nagy a zűrzavar. Nem egységes ott sem a vélemény. Tíz óra tájt már érkezik a parancs. Az újjá alakult Szálasi kormányra kell letenni az esküt. Erre az „új laktanya” néven ismert laktanyába vonták össze a tolnai helyőrséget. Kevés olyan egyén volt, mint én, aki azt mondhatta magáról, hogy ő nem az új, Szálasi kormány katonája, mert mint napos, egyedül őrködtem az öreg laktanyában. Így maradtam Horthy katonája. Ennek ellenére 30-án nekem is indulnom kellet, de akkor nem gondoltuk, hogy ilyen hosszú út lesz belőle, és csak sokára fogjuk viszontlátni a családi fészket és milyen hosszú ideig kell emlékként őrizni könnyes szemű, integető szeretteinket.
A fájó búcsúzást még fájdalmasabbá tette volna, ha előre tudjuk, ami bekövetkezett, az orosz megszállás. Ezt nem akartuk elhinni, ezért csak egy hónappal később kezdődött a keserű gondolat, vajon hogy is lehet ezt elviselni?
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése