Délutáni indulással a Bonyhád melletti Majoson volt az első idegenben töltött éjszaka.
Egy állatokkal teli istállót azzal a figyelmeztetéssel foglalhattunk el, hogy csendben legyünk, ne zavarjuk az állatok nyugalmát. Nehéz volt válasz nélkül hagyni ezt a figyelmeztetést, de lenyeltük. A következő éjszakát Dombóváron, a Mindenszentek napját Kaposváron töltjük. Ezt Böhönye, majd egy Marcali melletti puszta és végül Balatonújlak követi. November 5-től 28-ig itt töltjük az időnket.
Mit hoznak a véletlenek? A szállásadók az egyik szobájukat jelölték ki szállásnak. Az üres szoba beszalmázása közben érdeklődtek, hová valók vagyunk. Mondtuk. Erre kérdezi, hogy ismerem-e Vass Istvánt, aki az első háborúban őrmester volt és vele volt egy szakaszban? Ismerem, mert a vőtársam – mondtam. Ez olyan hatással volt rájuk, mintha közvetlen is régi ismerős lennék. Az üres szobába visszahoztak egy ágyat szalmazsákkal, lepedő és párna kiegészítéssel részemre és a továbbiakban is, mint régi ismerőst kezeltek.
Ezzel nem fejeződik be a megindult folyamat. Az első otthoni levélváltáskor kapom a hírt – hozzánk is történt beszállásolás. Erdélyi menekültek, és a családfőjük főhadnagyi rangban lévő egyén, a Gemecbe kihelyezett alakulat parancsnoka. Az itteniek közben meg elmondják, hogy a vőjük oda van beosztva. Megírtam haza a nevét, otthon érdeklődtek utána, így meglett az ismeretség vele is. A főhadnagy úr vitt neki egy otthonról küldött csomagot. Ez megtette a hatást. Hogy mit írt haza – ide – nem tudom, de a szállásadóink hálálkodása, velem szembeni viselkedésük meghaladta az egyszerű udvariasságot. A vasárnapi sütemények, hetenként két-három vacsora és az időközbeni disznóölésen is részt kellett venni.
Eljövetelünkkor egy pár füstölt kolbászt, egy kisebb egész kenyeret adtak. Egy csirkét is levágtak, de nekem előbb kellett a rakodáshoz az állomásra indulni, nem bírták megsütni, nyersen meg nem hoztam el, mivel elkészíteni nem tudtam volna. Ez bántotta őket.
Itt Újlakon volt egy önként vállalt feladatom. Néhány völgységi fiú az otthoni búcsúkat kívánta megtartani. Ezen alkalomra, két-három esetben főztem nekik borjúpörköltet, vagy disznóhúst. Ezeken az étkezéseken a szakaszparancsnok is részt vett. Neki is ízlett, amit csak később árult el.
Ideért november 29. és megindultunk a hazánkat elhagyó útra. December 1-én a nemrég visszacsatolt Magyardiószeg nevű helységben találkozva a szálláscsináló részleggel azt a szomorú hírt mondták, hogy tegnap hajnalban az oroszok elfoglalták Szekszárdot. Vigasztalásnak szánták, hogy nem volt nagy ellenállás, így kevés áldozatot követelt. De ez nem megnyugtató, mert akad, akinek a kevés is sok lehet. Arra pedig rá sem merünk gondolni, hogy mikor kaphatunk erre választ. Nem messze van a Jóka nevű község – ott leszünk elszállásolva bizonytalan ideig.
Ezzel elkezdődik az a bizonytalan élet, amikor nem tudunk egymásról semmit, mi rólatok, ti meg rólunk. A különbség csak az, ami egyedül a többért, ti meg többen az egyért. Minket gyötör – hogy tudtátok elviselni a megszállás gyötrelmeit egy nem éppen kultúrált néptől. Maradt-e a megélhetéshez elegendő élelem, vagy kellet-e éheznetek?
A szállásunk megfelelő. Egy földműves család kis házából egy szobát foglaltak le részünkre. Nekik egy konyha és szoba maradt, de nem éreztették, hogy terhesek vagyunk. December 1-től 31-ig maradunk, tehát a karácsonyt is itt töltjük. A család létszáma: a családfő 50-55 éves, felesége hozzáillő korú és a lányuk 18-20 éves forma.
A karácsony megünnepléséhez azzal segítettek hozzá, hogy megengedték – süssek egy mákos kalácsot, ami vállalkozáson felül sikerült. Ez büszkeséggel töltött el, mert a gazdaasszony dicsérte és a hozzájuk érkező asszonyoknak elmondta, sőt meg is kellett mutatni. Az ünnepek alatt levő születés és névnapra, az ünnepi ebéd bővítésére egy kis disznóhúst is sütöttem vendégeimnek. Ehhez még sikerült egy lapos üveg császárkörtét megőrizni. Ha nem is sok, de hazai volt. Itt ünnepeltem a 36. születésnapomat.
Ehhez, hogy meglepetés is legyen. A szállásunkkal szemben egy kastélyszerű épület volt. Az ott lakóknak is volt egy hasonló korú lányuk. Az ottaniak nem nézték le a mi parasztlányunkat, aki gyakran járt át hozzájuk. A lány neki is megmutatta kalácsomat és elmondta, hogy most ünneplem a születés- és névnapomat, ezért István napján reggel hoz egy pohár kávét és egy darab kalácsot. Nagyon meglepődtem, mert erre nem gondoltam. Jólesett ez a figyelmesség. Amikor magamra maradtam, akkor jutott eszembe – nektek otthon vajon akad-e valami ünnepies reggeli? És elkezdődtek az otthoni gondok által gyakran gyötört órák. Ezen órákban talán ti is ezzel vagytok elfoglalva, és rám gondoltok – hogy telhetnek az ünnepi órák.
Az ünnepek eljártak, de nem az otthoniakhoz hasonlóan. Ennek elviselését az otthon mellőzése és a róla való tudatlanság is nehezítette. Az ünnepek utáni napokban itt is a balatonújlaki mellékfoglalkozásom ismétlődött, azzal a különbséggel, hogy most a tiszt uraknak főztem. Ezt pedig az tette lehetővé, hogy a korábban említett szakaszparancsnok elhozta a vadászpuskáját, mert szenvedélyes vadász és itt is eredményesen vadászott, A vadászzsákmányt – vagyis a nyulat – kellett megfőznöm. Természetesen velük vacsoráztam én is. Volt a beszélgetésükben olyan, amit ha hallottam is – nem hallhattam. De egyik alkalommal félrehív a szakaszparancsnokom és kérdezi, hogy igaz-e, hogy foglalkozunk a szökés gondolatával? Feleletet sem várva folytatja – ne tegyük ezt. Nem látjuk a sok felfegyverzett nyilas kölyköt? Ha ezekkel összetalálkozunk, minden lelkiismeret-furdalás nélkül lőnek. Ennek még nincs itt az ideje. Ha lehetne, ő is jönne. Ez a tanácsa visszatartott minket is. Igaza volt.
Két nappal később volt egy éleslövészet az 5,6 km-re lévő faluban, illetve a mellette lévő kis erdőben. Az én rajomat küldték ki a biztonsági őrség ellátására. Az őrhelyek térkép utáni kijelölésére és az éjszakai szállás keresésére délután elküldtek bennünket.
Szállást a falu közepe táján találtunk. Nagy istálló, kevés jószág, de azért nem volt hideg. Az etetés végeztével a gazda behívott a lakásukba. Elbeszélgettünk, közelgett a vacsora ideje. Akarok kimenni a többiekhez – nem engednek, vacsorázzak velük. Vacsora alatt elmondták, van egy fiúk és szemináriumban harmadéves hallgató. A vacsora végeztével pedig aludni sem engedtek ki, hanem egy fehér huzatos ágyba fektettek le. A tizenkét hónap alatt ez az egy alkalom volt ilyen helyen aludni. Soká emlékezetemben maradt.
Ezzel az év végére értünk, de nemcsak az év végére, hanem a magyarországi időnkére is, mert a következő, vagyis Szilveszter napján készülődünk a nagy útra. És hogy ne nevessenek ki bennünket az idegen országban – a fapuskákat összerakva, egy szál gyufa és a rakat hamuvá válik.
Ezzel nem fejeződik be a megindult folyamat. Az első otthoni levélváltáskor kapom a hírt – hozzánk is történt beszállásolás. Erdélyi menekültek, és a családfőjük főhadnagyi rangban lévő egyén, a Gemecbe kihelyezett alakulat parancsnoka. Az itteniek közben meg elmondják, hogy a vőjük oda van beosztva. Megírtam haza a nevét, otthon érdeklődtek utána, így meglett az ismeretség vele is. A főhadnagy úr vitt neki egy otthonról küldött csomagot. Ez megtette a hatást. Hogy mit írt haza – ide – nem tudom, de a szállásadóink hálálkodása, velem szembeni viselkedésük meghaladta az egyszerű udvariasságot. A vasárnapi sütemények, hetenként két-három vacsora és az időközbeni disznóölésen is részt kellett venni.
Eljövetelünkkor egy pár füstölt kolbászt, egy kisebb egész kenyeret adtak. Egy csirkét is levágtak, de nekem előbb kellett a rakodáshoz az állomásra indulni, nem bírták megsütni, nyersen meg nem hoztam el, mivel elkészíteni nem tudtam volna. Ez bántotta őket.
Itt Újlakon volt egy önként vállalt feladatom. Néhány völgységi fiú az otthoni búcsúkat kívánta megtartani. Ezen alkalomra, két-három esetben főztem nekik borjúpörköltet, vagy disznóhúst. Ezeken az étkezéseken a szakaszparancsnok is részt vett. Neki is ízlett, amit csak később árult el.
Ideért november 29. és megindultunk a hazánkat elhagyó útra. December 1-én a nemrég visszacsatolt Magyardiószeg nevű helységben találkozva a szálláscsináló részleggel azt a szomorú hírt mondták, hogy tegnap hajnalban az oroszok elfoglalták Szekszárdot. Vigasztalásnak szánták, hogy nem volt nagy ellenállás, így kevés áldozatot követelt. De ez nem megnyugtató, mert akad, akinek a kevés is sok lehet. Arra pedig rá sem merünk gondolni, hogy mikor kaphatunk erre választ. Nem messze van a Jóka nevű község – ott leszünk elszállásolva bizonytalan ideig.
Ezzel elkezdődik az a bizonytalan élet, amikor nem tudunk egymásról semmit, mi rólatok, ti meg rólunk. A különbség csak az, ami egyedül a többért, ti meg többen az egyért. Minket gyötör – hogy tudtátok elviselni a megszállás gyötrelmeit egy nem éppen kultúrált néptől. Maradt-e a megélhetéshez elegendő élelem, vagy kellet-e éheznetek?
A szállásunk megfelelő. Egy földműves család kis házából egy szobát foglaltak le részünkre. Nekik egy konyha és szoba maradt, de nem éreztették, hogy terhesek vagyunk. December 1-től 31-ig maradunk, tehát a karácsonyt is itt töltjük. A család létszáma: a családfő 50-55 éves, felesége hozzáillő korú és a lányuk 18-20 éves forma.
A karácsony megünnepléséhez azzal segítettek hozzá, hogy megengedték – süssek egy mákos kalácsot, ami vállalkozáson felül sikerült. Ez büszkeséggel töltött el, mert a gazdaasszony dicsérte és a hozzájuk érkező asszonyoknak elmondta, sőt meg is kellett mutatni. Az ünnepek alatt levő születés és névnapra, az ünnepi ebéd bővítésére egy kis disznóhúst is sütöttem vendégeimnek. Ehhez még sikerült egy lapos üveg császárkörtét megőrizni. Ha nem is sok, de hazai volt. Itt ünnepeltem a 36. születésnapomat.
Ehhez, hogy meglepetés is legyen. A szállásunkkal szemben egy kastélyszerű épület volt. Az ott lakóknak is volt egy hasonló korú lányuk. Az ottaniak nem nézték le a mi parasztlányunkat, aki gyakran járt át hozzájuk. A lány neki is megmutatta kalácsomat és elmondta, hogy most ünneplem a születés- és névnapomat, ezért István napján reggel hoz egy pohár kávét és egy darab kalácsot. Nagyon meglepődtem, mert erre nem gondoltam. Jólesett ez a figyelmesség. Amikor magamra maradtam, akkor jutott eszembe – nektek otthon vajon akad-e valami ünnepies reggeli? És elkezdődtek az otthoni gondok által gyakran gyötört órák. Ezen órákban talán ti is ezzel vagytok elfoglalva, és rám gondoltok – hogy telhetnek az ünnepi órák.
Az ünnepek eljártak, de nem az otthoniakhoz hasonlóan. Ennek elviselését az otthon mellőzése és a róla való tudatlanság is nehezítette. Az ünnepek utáni napokban itt is a balatonújlaki mellékfoglalkozásom ismétlődött, azzal a különbséggel, hogy most a tiszt uraknak főztem. Ezt pedig az tette lehetővé, hogy a korábban említett szakaszparancsnok elhozta a vadászpuskáját, mert szenvedélyes vadász és itt is eredményesen vadászott, A vadászzsákmányt – vagyis a nyulat – kellett megfőznöm. Természetesen velük vacsoráztam én is. Volt a beszélgetésükben olyan, amit ha hallottam is – nem hallhattam. De egyik alkalommal félrehív a szakaszparancsnokom és kérdezi, hogy igaz-e, hogy foglalkozunk a szökés gondolatával? Feleletet sem várva folytatja – ne tegyük ezt. Nem látjuk a sok felfegyverzett nyilas kölyköt? Ha ezekkel összetalálkozunk, minden lelkiismeret-furdalás nélkül lőnek. Ennek még nincs itt az ideje. Ha lehetne, ő is jönne. Ez a tanácsa visszatartott minket is. Igaza volt.
Két nappal később volt egy éleslövészet az 5,6 km-re lévő faluban, illetve a mellette lévő kis erdőben. Az én rajomat küldték ki a biztonsági őrség ellátására. Az őrhelyek térkép utáni kijelölésére és az éjszakai szállás keresésére délután elküldtek bennünket.
Szállást a falu közepe táján találtunk. Nagy istálló, kevés jószág, de azért nem volt hideg. Az etetés végeztével a gazda behívott a lakásukba. Elbeszélgettünk, közelgett a vacsora ideje. Akarok kimenni a többiekhez – nem engednek, vacsorázzak velük. Vacsora alatt elmondták, van egy fiúk és szemináriumban harmadéves hallgató. A vacsora végeztével pedig aludni sem engedtek ki, hanem egy fehér huzatos ágyba fektettek le. A tizenkét hónap alatt ez az egy alkalom volt ilyen helyen aludni. Soká emlékezetemben maradt.
Ezzel az év végére értünk, de nemcsak az év végére, hanem a magyarországi időnkére is, mert a következő, vagyis Szilveszter napján készülődünk a nagy útra. És hogy ne nevessenek ki bennünket az idegen országban – a fapuskákat összerakva, egy szál gyufa és a rakat hamuvá válik.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése