XI. 1.
Ha őszinte akarok lenni, akkor csak a valóságot írhatom le. Magyarországhoz viszonyítva óriási változást és hatalmas előrehaladást mutatott külsőleg is Németország. Még a kis falvaknak is egészen városias jellege van.
Mindenütt villany és a technika modern vívmányai mindenfelé. Rengeteg autó, príma utak, csinosan öltözött és tiszta, ápolt külsejű emberek, tisztaság, higiénia mindenfelé. Rengeteg gyár, óriási vasúti hálózat és mindenfelé a művelt emberiség igényeinek megfelelően berendezve. Jólesett a szemnek és az ember önkéntelenül összehasonlítást tett a saját fajtája és az idegen ember között. Borzalmasan néztek ki a mi embereink. Nem is kell mondani – ha a magyar embert egy kicsit szabadon hagyják, ha csak nem kifejezetten rendszerető az illető, hihetetlen hamar disznóvá válik. A rendetlenséget az emberek a rossz ruhára fogták, mindig van kifogás.
Utunk Felső-Ausztrián át vezetett. Gyönyörű tájakon keresztül. Különösen meglepett engem, mint gazdaembert, hogy milyen szépen művelik földjeiket, nincsenek olyan gazos, gyomos és összeturkált földek, mint nálunk láthatók, rezulák és bozótok a földek végében és nincsenek a gatyamadzag, csupasz barázdás földek. Főként váltó ekét használnak és ennek köszönhetően nincs az a barázdaváltogatás.
Felső-Ausztria után Csehországon át mentünk, hasonló rendezett ország, tele gyárakkal, de tekintve, hogy megszállt ország volt, a megszállás rányomta bélyegét. Pilsenre emlékszem, mint nagy városra, amelyiken keresztül utaztunk. Éjszaka nem sokat lehetett látni, csak a pályaudvarok dübörgését és a rengeteg katonavonatot, melyeken szállították a friss emberhúst az ágyúcsövek torkai elé, a modern vágóhídra.
Csehország után újra Németországba értünk. Itt a nagyvárosok már mindenfelé szétbombázva hevertek és az emberek arcán a mérhetetlen szenvedés és borzalmak nyomai – azért még így is lüktető élet látszott. Ahogy kinézett a német városok legnagyobb része, már sejtetni engedte, hogy nem tarthat a háború sokáig és az anyagi fölénynek rövidesen győznie kell.
Drezdán és Leipzigen is keresztül utaztunk, ezek a városok is jórészt romokban hevertek. Amikor Drezdán haladtunk keresztül eszembe jutott, hogy milyen kár volt annak idején épen meg nem látni, mikor a főiskola után tervbe vett kirándulásunk elmaradt az érezhető háború miatt.
Berlinen is keresztül utaztunk, borzalmas romhalmaz volt már ekkor is az egész város. A pályaudvarokon a szétroncsolt és kiégett vasúti kocsik ezrei. Mindenfelé rom és pusztulás, csak a csonka kémények meredeztek az ég felé a néhai gyönyörű paloták helyén. Mennyi idő kell, mire ezekből újra lakható városok válnak, és vajon az emberiség tényleg jobb jövőt ér majd meg ez után a borzalmas világégés után, vagy úgy-ahogy felépül, hogy újra még nagyobb pusztulás következzen be. Ilyen lehet majd kb. a világ vége, ahogy kinéz most Európa. És miért kellett ez a borzalmas pusztulás az emberiségnek?
A pusztulás legnagyobb tetőfoka aztán Hamburgban volt, a földdel egyenlő majdnem az a pár milliós világváros és mennyi ártatlan emberélet hever a romok alatt csak azért, mert rossz időben született, s talán ők a szerencsések, mert mi, akik élünk, még nem tudjuk, hogy milyen borzalmak elé nézünk. Nem tudjuk, mit hoz az új világrend az emberiség számára. Hamburgon át óriási pályaudvarok útvesztőin keresztül közlekedtünk végcélunk, Dánia felé. A németektől már itt hallottuk, hogy Dániában jó élet lesz, és nagy várakozással, kíváncsian néztünk az ismeretlen világ elé.
Utunk Felső-Ausztrián át vezetett. Gyönyörű tájakon keresztül. Különösen meglepett engem, mint gazdaembert, hogy milyen szépen művelik földjeiket, nincsenek olyan gazos, gyomos és összeturkált földek, mint nálunk láthatók, rezulák és bozótok a földek végében és nincsenek a gatyamadzag, csupasz barázdás földek. Főként váltó ekét használnak és ennek köszönhetően nincs az a barázdaváltogatás.
Felső-Ausztria után Csehországon át mentünk, hasonló rendezett ország, tele gyárakkal, de tekintve, hogy megszállt ország volt, a megszállás rányomta bélyegét. Pilsenre emlékszem, mint nagy városra, amelyiken keresztül utaztunk. Éjszaka nem sokat lehetett látni, csak a pályaudvarok dübörgését és a rengeteg katonavonatot, melyeken szállították a friss emberhúst az ágyúcsövek torkai elé, a modern vágóhídra.
Csehország után újra Németországba értünk. Itt a nagyvárosok már mindenfelé szétbombázva hevertek és az emberek arcán a mérhetetlen szenvedés és borzalmak nyomai – azért még így is lüktető élet látszott. Ahogy kinézett a német városok legnagyobb része, már sejtetni engedte, hogy nem tarthat a háború sokáig és az anyagi fölénynek rövidesen győznie kell.
Drezdán és Leipzigen is keresztül utaztunk, ezek a városok is jórészt romokban hevertek. Amikor Drezdán haladtunk keresztül eszembe jutott, hogy milyen kár volt annak idején épen meg nem látni, mikor a főiskola után tervbe vett kirándulásunk elmaradt az érezhető háború miatt.
Berlinen is keresztül utaztunk, borzalmas romhalmaz volt már ekkor is az egész város. A pályaudvarokon a szétroncsolt és kiégett vasúti kocsik ezrei. Mindenfelé rom és pusztulás, csak a csonka kémények meredeztek az ég felé a néhai gyönyörű paloták helyén. Mennyi idő kell, mire ezekből újra lakható városok válnak, és vajon az emberiség tényleg jobb jövőt ér majd meg ez után a borzalmas világégés után, vagy úgy-ahogy felépül, hogy újra még nagyobb pusztulás következzen be. Ilyen lehet majd kb. a világ vége, ahogy kinéz most Európa. És miért kellett ez a borzalmas pusztulás az emberiségnek?
A pusztulás legnagyobb tetőfoka aztán Hamburgban volt, a földdel egyenlő majdnem az a pár milliós világváros és mennyi ártatlan emberélet hever a romok alatt csak azért, mert rossz időben született, s talán ők a szerencsések, mert mi, akik élünk, még nem tudjuk, hogy milyen borzalmak elé nézünk. Nem tudjuk, mit hoz az új világrend az emberiség számára. Hamburgon át óriási pályaudvarok útvesztőin keresztül közlekedtünk végcélunk, Dánia felé. A németektől már itt hallottuk, hogy Dániában jó élet lesz, és nagy várakozással, kíváncsian néztünk az ismeretlen világ elé.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése