XI. 9.
Dánia
Az első benyomásunk: nem láttunk semmi különöset, amikor egy február eleji hajnalon vonatunk elérte Tondernél a dán határt.
Talán a békebelien tiszta állomást, az aranyozott dán királyi koronát minden középületen és minden állami jellegű dán egyenruháján, és a vasúti kocsikon a „Danmark” feliratot. Első impresszióra úgy nézett ki Dánia, mint a német alföld általában, tele bekerített legelővel és a legelőkön már akkor kint legeltek a birkák, frízhez hasonló állatok voltak, főként durva gyapjas állatok. A tanyák körül mindenfelé fehér és fogoly színű leghornok csapatai. Még nem tudtunk semmi különöset, csak a különleges építésű tanyákat láttuk, a szélkerekeket, szélmalmokat, mindenfelé a príma utakat és a hatalmas „heide” mezőket. Ezen kívül a roppant sűrű fenyőerdőket, ezek főként Abies alba és coucolor erdők voltak. A talaj kavicsos és homokos volt mindenfelé – gyenge minőségű földeknek látszott a határ mindenfelé. Most már tudom, hogy Dánia ezen része a legkevésbé értékes mezőgazdaságilag.
Az első nagyobb állomás Ribe volt. Itt álltunk egy darabig és a németektől érdeklődtünk, akik mind állig felfegyverkezve álltak az állomásokon és a vasúti kocsik mellett. Azt mondták, hogy sok szabotőr van Dániában és gyakoriak a vasúti robbantások. Itt már megindult a csere, cigaretta kenyérért, dán koronáért, kenyérjegyért – a rendes bakafoglalkozás.
Idegenszerű volt minden – a mozdonyok a mi mozdonyainkhoz képest régi módinak látszottak, piros-fehér-piros csíkozással a kéményükön. A mozdonyvezetők fehér kesztyűben, nem olajosan, maszatosan, mondható – szokatlanul tiszták, még a kocsi-kezelő személyzet is kesztyűben járkált és nagyon lassan mozogtak, mint akiknek nem sietős a dolguk. Látszott rajtuk az idegenkedés és az, hogy nem jó szemmel néztek bennünket. Ami a legtermészetesebb volt – nem értettük a nyelvüket. Nem is kell mondanom, a dánoknak is nagy szerencséjük, hogy nem értették a mi nyelvünket. Amíg Németországon haladtunk keresztül, nagyon lógott a társaság orra és különösen szűköltek, ha frontok közelében haladt a vonat velünk – hátha megállítanak és kiraknak bennünket. Itt aztán már kezdett felengedni a társaság, csak az utazás viselte meg őket alaposan, mert nem valami kényelmesen utaztak, 50-60 ember egy kocsiban.
Utána Esbjergbe értünk, nagy kikötőváros volt, itt várt bennünket az ezredparancsnokunk, Kobór alezredes. Megérkezésünk után összehívta a tiszteket és altiszteket. Itt aztán megkaptuk a malasztot, hogy milyen szívósan kell a kiképzést végezni, hogy a legrövidebb időn belül harcképes ezred legyünk, itt kapunk új fegyvereket, új ruhát, stb. stb. és a világ legszebb katonáivá alakulunk át. Mondani sem kell, jóformán semmi sem valósult meg ebből, mi már a „föld terhei” előre kételkedtünk, és legfőképp élénken magyarázgattuk az ezred pk. ama kijelentését, hogy a magánélet itt teljesen megszűnik és mindenünket a katonai tudalmak oktatására kell szentelnünk, reggel öt órától takarodóig az emberek közt lenni és éjszaka lehetőleg a másnapi foglalkozáson gondolkozni. Alighogy vége lett a megbeszélésnek, mondani sem kell, hogy milyen hangok hallatszottak egymás között, és persze az is – csak siessetek a kiképzéssel, legalább előbb kerülünk angol fogságba, mert azt biztosra vettük, hogy Magyarországot egyhamar nem látjuk viszont. Itt kaptuk meg aztán az elosztást is, hogy kihelyezésen leszünk. Na, mikor ezt megtudtuk, mondani sem kell, hogy mi hadapródok már sejtettük, hogy itt mi lesz a nagy kiképzési tervből és élénken dörzsölgettük a kezünket, belekalkulálva a századparancsnokok esetleges túlzásait, de mondván, hogy rajtunk azért nem fognak ki, az biztos.
A mi zászlóaljunkat Ringköbingbe irányították tovább azzal, hogy ott elosztják a századokat. Ennek örültünk a legjobban, hogy még a századok is külön helységekbe kerülnek. Nagy lassan estére megérkeztünk a kijelölt helyre, ahol nem kevés ordítozással megtörtént a századok elosztása, mi, a 3. század maradtunk Ringköbingben. Engem még aznap este beküldtek a laktanya átvételére, amelyben németek voltak, de már csak őrség, fiatal 17 éves gyerekek. Szomorú volt látni azokat a szerencsétlen fiatal embereket, Hitler utolsó katonáit. Mondtuk is Zoli bácsival: a világháború utolsó fázisához hasonlít az egész, ha már gyerekek kellenek a vágóhídra, akkor itt már az emberanyaggal is baj van. Nincs Isten áldása a gyerekmunkán és különösen a harctéren.
Az éjszakát a vagonban töltöttük és reggel vonultunk be a laktanyába, megválva a családtagoktól, aminek mi nagyon örültünk, de sajnos nem sokáig lett így. Itt játszódott le egy katona tragédia a Misóczki Jóska szakaszában – két magyar tudta csak tisztára csutakolni a szerencsétlen gatyáját.
XI.10.
Ringköbing: első dániai állomáshelyünk. A városka melletti Rindum scolba (Rindumi iskola) kerültünk beszállásolásra. Laktanyaszerűen kiépített és megerősített támpont volt ez a kis tanyasi iskola, központi fűtéssel felszerelt modern iskolaépület. Nagy nehezen berendezkedtünk megfelelő veszekedés után, hogy kinek melyik szoba jusson. Mi hárman hadapródok, Zoli, Sanyi és én a legényeinkkel együtt a padlástérben lévő príma kis lakásba kerültünk. (Zoli legénye Bíró Pali alföldi gyerek volt, Sanyi legénye Imre Feri pesti nyomdász, az enyém Bogár Pista.)
Itt aztán német auterofficereket kaptunk, megkezdődött a kiképzés és vele együtt az úgynevezett dániai élet. (A németek közül két aut.offrel voltun jóban, mind a kettő civilben nyomdász volt és könyvkötő. Fritz Rohman, Bielefeld am Niedermöhlenhof 10 és Franc Kuhenbruck, Köln, Vierstrasse veg. 109.) Jó pofa gyerekek voltak, unták a háborút, és jól ellógtuk velük az időt úgy, hogy a mozi és a kávéház volt a fontos. Pár napi bizonytalanság után hamar tájékozódtunk és megkezdődött a jó élet. Cigarettáért kenyérjegy és dán korona került a laktanyába, megkezdődött a baka nép között az evészet, így töltöttünk itt el másfél hónapot. A húsvét is itt ért bennünket, az ünnepnapok alatt a 220 fős századunk 5000 tojáson felül vásárolt és evett meg két nap alatt.
Itt írom le dániai megfigyeléseimet: maga Ringköbing kb. 8 ezer lakosú városka, tengerparti kis kikötőváros, csak akkora hajók járnak be a kikötőjébe, mint a balatoni gőzösök. Mint Keszthely vagy más jól kiépült és modern balatoni nyaralóhely, úgy nézett ki a város és békebeli a jólét. Az üzletek tele mindennel, de az idegen nem kapott jóformán semmit sem, minden jegyre ment és eleinte mint a németeket, úgy kezeltek bennünket is, azonban hamar megváltozott a helyzet.
Az emberek – akár földműves, akár városi ember – egyformán divatosan öltözködtek. Kultúra, jólét és megelégedettség látszódott mindenütt és örültem, hogy bele láthatok ebbe az idegen és oly sokat emlegetett Dánia életébe.
Nemsokára a kölni frontra vitték az itt lévő német zászlóaljakat és ránk maradtak a német kamerádok lányismerősei, azon kívül új ismerősök is. Nemsokára a szobánk komoly szórakozóhely lett és nem is kell mondani, hogy Sanyi, a donjuan vitte a fő szerepet, s mint legényembernek, a kis Maja lett a szerelmi áldozata. (Sokat nevettünk Zoli bácsival – ha a kis nő megunta a szórakozást, egy „also” vezényszóra búcsúzott tőlünk és Sanyival elvonult.) Derzcy Pista Kätty-nél kötött ki komolyabb eredmény nélkül, tekintve, hogy az Emmi ügy erősen megérett már. Sanyi aztán még Ernánál, a szőke ducinál ért el nagy eredményt, amitől majdnem konfliktus lett a két nő között. Zoli bácsi mindenütt kereskedett és a fehér muccos volt az ideálja – ő érte már egy havi zsoldjáról lemondott volna. Én a szőke Ingénél udvaroltam a német nyelv gyakorlására és Sanyi nagy bevetésének álcázására.
A szakaszvezetőink is kifogtak hölgyeket, különösen Oláh Jancsi és a német Fritz a helybeli tejcsarnokos rokon lányánál ért el nagy eredményt, a többiek is kisebb-nagyobb ismeretségeket kötöttek.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése