A gránátalmafa ott állt a Medinába vezető út mellett. A kis Mohamed gyakran elment megnézni, érik-e már az alma. Az az év bő termést hozott, különösen kedvező volt az időjárás is.
Mohamed nézte, hogy érnek a gyönyörű almák, és egyre vágyakozóbban gondolt a gyümölcsre. Minden vágya az volt, hogy megkóstolja.
- Ó, büszke gránátalmafa, add nekem gyümölcsöd, mert elepedek érte!
- Azt ki kell érdemelned! – hangzott a kevély válasz. - Ha türelmetlen vagy, idő előtt leszakítod. Várj, s az idő megadja neked! Három hónap múlva tiéd gyönyörűséges termésem.
A kis Mohamed sírva rohant haza. Annyira, de annyira vágyott az édes gyümölcsre. Úgy érezte, hogy elpusztul, ha nem kóstolhatja meg a fa termését. Másnap újra elment a fához. Könyörögni kezdett neki, hogy hallgassa meg kérését. Ám a fa konokul ellenállt.
- Most már még három hónapig várj! Nem tartottad be a szabályt, így megnövelem az időt.
A kisfiú elkerekedett szemmel nézte a fát, mint aki rosszul hall. Kezdett nem érteni semmit sem. Egyre értelmetlenebbnek látta az egészet. A vágy, azért még mindig ott lobogott benne.
- Miért játszol velem? Mit vétettem neked, hogy ilyen komisz vagy velem?
A fa megrázta ágait, és hallgatott. Majd kelletlenül így válaszolt. Nem tartod be a szabályaim. Öntörvényű vagyok. Tudom, kegyetlenségnek hat, de nem adhatom olcsón neked értékes kincsemet. Hat hónapot vársz, és megízlelhetsz.
A kis Mohamed megrázta fejét, de már nem volt igazán szomorú. Érezte, hogy valami megpattant benne. Otthagyta a büszke fát, és hazament. Feje zsongott a vadabbnál-vadabb tervektől, hogy milyen módon szerezhetné meg a fa gyümölcsét, úgy, hogy a büszkeségén sem essen csorba. Most már kivárt két napot, mikor újra meglátogatta a fát.
- Nem jöttél! - fogadta őt a gránátalmafa. – Vártalak. Pedig már kezdtem magam meggondolni. Fogadni mernék, hogy más fa gyümölcsét kóstoltad meg inkább, mint hogy kivárd, ami a tiéd.
Most Mohameden volt a hallgatás sora. Összeszorította száját, és hallgatott. Majd nagy sokára kibökte:
- Voltam, ahol voltam, ettem, amit ettem. Elégedett vagy a válasszal?
A fa bosszúsan megrázta ágait. Most már kilenc hónapra emelem a várakozást! Nos, te is elégedett vagy? – fürkészőn nézte az alatta ácsorgó kisfiút.
Mohamed nem szólt semmit, sarkon fordult, és otthagyta a fát. Közben eljött az ősz, a gyümölcs beérett, gonosz zöld hernyók másztak ki az almákból. Az emberek egyet sem vettek föl, hogy szomjuk oltsák, vagy éhük elverjék.
Mohamed elérkezettnek látta az időt elmenni a fához. Az megtörten várta őt.
A kisfiú belekezdett:
- Tudtam, hogy nem akarod senkinek sem adni gyümölcsöd. Allahhoz fohászkodtam, és ő meghallgatta kérésem. Az idő nekem dolgozott. Amit örömmel kaptam volna, mert kiérdemeltem, így ebek harmincadjára jutott. Megérdemled sorsod. Megöregszel, ágaid kiszáradnak, már árnyékot sem tudsz adni az elcsigázott vándoroknak. Meddő leszel, gyümölcsöt sem érlelsz. Az én nevem fennmarad, míg világ, a világ. Allah hatalmas, és én leszek az ő prófétája! De mi lesz belőled?- Mindenem a tiéd! – nyöszörögte a fa. – Belátom, igazságtalan voltam, és felfuvalkodott. Kérlek, bocsáss meg! Mikor megjött a zord tél, a fa kopár ágain virgonc játékot játszott a szél. Magányosan, reszketve állt az út szélén. Mindennap a kisfiút várta, hogy feloldozást nyerjen. Mohamed nem jött többé, mert már a nagy feladatra készült: Hitet és reményt adni embertársainak.
- Ó, büszke gránátalmafa, add nekem gyümölcsöd, mert elepedek érte!
- Azt ki kell érdemelned! – hangzott a kevély válasz. - Ha türelmetlen vagy, idő előtt leszakítod. Várj, s az idő megadja neked! Három hónap múlva tiéd gyönyörűséges termésem.
A kis Mohamed sírva rohant haza. Annyira, de annyira vágyott az édes gyümölcsre. Úgy érezte, hogy elpusztul, ha nem kóstolhatja meg a fa termését. Másnap újra elment a fához. Könyörögni kezdett neki, hogy hallgassa meg kérését. Ám a fa konokul ellenállt.
- Most már még három hónapig várj! Nem tartottad be a szabályt, így megnövelem az időt.
A kisfiú elkerekedett szemmel nézte a fát, mint aki rosszul hall. Kezdett nem érteni semmit sem. Egyre értelmetlenebbnek látta az egészet. A vágy, azért még mindig ott lobogott benne.
- Miért játszol velem? Mit vétettem neked, hogy ilyen komisz vagy velem?
A fa megrázta ágait, és hallgatott. Majd kelletlenül így válaszolt. Nem tartod be a szabályaim. Öntörvényű vagyok. Tudom, kegyetlenségnek hat, de nem adhatom olcsón neked értékes kincsemet. Hat hónapot vársz, és megízlelhetsz.
A kis Mohamed megrázta fejét, de már nem volt igazán szomorú. Érezte, hogy valami megpattant benne. Otthagyta a büszke fát, és hazament. Feje zsongott a vadabbnál-vadabb tervektől, hogy milyen módon szerezhetné meg a fa gyümölcsét, úgy, hogy a büszkeségén sem essen csorba. Most már kivárt két napot, mikor újra meglátogatta a fát.
- Nem jöttél! - fogadta őt a gránátalmafa. – Vártalak. Pedig már kezdtem magam meggondolni. Fogadni mernék, hogy más fa gyümölcsét kóstoltad meg inkább, mint hogy kivárd, ami a tiéd.
Most Mohameden volt a hallgatás sora. Összeszorította száját, és hallgatott. Majd nagy sokára kibökte:
- Voltam, ahol voltam, ettem, amit ettem. Elégedett vagy a válasszal?
A fa bosszúsan megrázta ágait. Most már kilenc hónapra emelem a várakozást! Nos, te is elégedett vagy? – fürkészőn nézte az alatta ácsorgó kisfiút.
Mohamed nem szólt semmit, sarkon fordult, és otthagyta a fát. Közben eljött az ősz, a gyümölcs beérett, gonosz zöld hernyók másztak ki az almákból. Az emberek egyet sem vettek föl, hogy szomjuk oltsák, vagy éhük elverjék.
Mohamed elérkezettnek látta az időt elmenni a fához. Az megtörten várta őt.
A kisfiú belekezdett:
- Tudtam, hogy nem akarod senkinek sem adni gyümölcsöd. Allahhoz fohászkodtam, és ő meghallgatta kérésem. Az idő nekem dolgozott. Amit örömmel kaptam volna, mert kiérdemeltem, így ebek harmincadjára jutott. Megérdemled sorsod. Megöregszel, ágaid kiszáradnak, már árnyékot sem tudsz adni az elcsigázott vándoroknak. Meddő leszel, gyümölcsöt sem érlelsz. Az én nevem fennmarad, míg világ, a világ. Allah hatalmas, és én leszek az ő prófétája! De mi lesz belőled?- Mindenem a tiéd! – nyöszörögte a fa. – Belátom, igazságtalan voltam, és felfuvalkodott. Kérlek, bocsáss meg! Mikor megjött a zord tél, a fa kopár ágain virgonc játékot játszott a szél. Magányosan, reszketve állt az út szélén. Mindennap a kisfiút várta, hogy feloldozást nyerjen. Mohamed nem jött többé, mert már a nagy feladatra készült: Hitet és reményt adni embertársainak.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése