Az idő homályában látom, ahogy ülsz a konyhaasztalnál a viaszosvászon hokedlin, ég a karmos kályha, ott pattog, ropog benne a lopott fa. Lábasból eszed a paprikás krumplit és szagolod a mosószappan lúgos illatát. Amíg a Mama tesz-vesz, mos, ruhát vasal a vicsorgó parazsú vasalóval, addig Te gondolatban új versedet fabrikálod.
Vonatok ontják magukból a gőzt, tolatnak, zörögnek, fütyül a gőzsíp.
Emberek jönnek-mennek megemelve kalapjukat, köszöntenek, mint ismerőst, de mégsem tudják ki vagy voltaképpen.
Ki az a kitérdelt nadrágú, kopott kabátú Költő, aki értük, helyettük törekszik a szépre, szűri át lelkén a szót, adja mások szájába az elmondhatatlant.
A nagy gyermek, aki fogait növeszti, hogy belemarjon a múló időbe.
Várja, hogy szeressék, hogy valaki ölbe vegye, cirógassa, simogassa, akinek mesélhetne...
„Születtem, elvegyültem és kiváltam..."
Kiváltál, mert nem tudtál elvegyülni.
Óh, pedig mennyire akartál olyan lenni, mint mások, hogy egyszer befogadjanak.
Ehelyett rád csodálkoztak.
„A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog..."
Istent tagadtad, mégis mint önmagát emésztő, esendő, keserű ember érte kiáltoztál.
Harcoltál a rendért, a világosságért, békességért, az egyszerű, ámde hálátlan emberért.
Mennyire akartál szerelmes lenni, hogy beléd is szerelmesek legyenek.
Flóra, Judit... Lelket simogató, képzelgések, vergődő versek a beteljesülésért.
Az ölelések, csókok elmaradtak, elkallódtak valahol. Hiány... A Mama és a viszontszerelem hiánya.
Helyette rejtelmek, Siesta szanatórium, pszichoanalízis.
Balatonszárszó, tehervonat.
Értünk, miattunk éltél harminckét évet. Fájdalmasan keveset.
Egy versedben azt írod: „Valami nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek"
A tüzet megraktad, s mi örülünk, hogy őrzői lehetünk.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése