Jéga Szabó Ibolya: Visszatérők (Második rész)

A földiek hordája hetek óta figyelte az idegeneket, vitatkoztak, pörlekedtek. A nők szerint, fel kellene fedni magukat, mert lehet, hogy Istenek, és úgyis tudják, hogy hol vagyunk, hisz mindent látnak. Nem véletlenül telepedtek le a tó másik felén, a mi lakóbarlangjaink közelében. Segíteni akarnak nekünk, azért jöttek ide.  A férfiak ebben kételkedtek, szerintük idegen hódítók, akik maguknak akarják ezt a földet, bennünket pedig megölnek majd - mondogatták. A kíváncsiság erősebb volt a félelmeiknél, megbabonázva bámulták a hatalmas repülőket, megrémítette őket, amikor sorra landoltak a völgyben, ilyet még soha nem láttak. A gyerekek, anyjuk mögé bújva reszkettek.  Végül közösen úgy döntöttek, itt maradnak, nem menekülnek el. A vének tanácsa mondta ki a végső szót – minek bujdokolni, az idegenek megtalálnak mindenhol, ha el akartak volna pusztítani, már nem élnénk. Más céllal jöttek ide. Mindenesetre, ha közelednek, a nők menjenek be a gyerekeikkel együtt a saját barlangjaikba.
Idegenek is összeültek megvitatni az új, nem várt helyzetet. Távcsöveiken keresztül látták a földiek izgatottságát, de a rejtett helyen lévő barlanglakásaikat még nem fedezték fel. Félnek, ez volt mindnyájuk véleménye, és nem szabad megzavarni az életüket, majd megnyugszanak, ha látják, hogy nem akarjuk bántani őket. Úgy tűnik, mi vagyunk többen, ha jól számoltuk ők, ötvenen, ha lehetnek, mi hatvanheten vagyunk.
- Lehet, hogy az öregek közül nem mindenki jött elő – jegyezte meg valaki.
- Nem megyünk a közelükbe, holnap elkezdjük az építkezést, úgy dolgozunk, mintha ott se lennének – mondta az űrhajó parancsnoka, aki egyben itt a Földön is vezető maradt.
Így ment hónapokig, mindkét tábor méregette a másikat, mert a kíváncsiság nagyon emberi természet, de az állatoknál is megtalálható. Közeledni nem mertek, mindkét csoport más okból. A földiek ámulattal bámulták az építkezést, és azt a sok csodát, amivel, és ahogyan az idegenek dolgoztak. Fel nem foghatták az egészet, vajon honnan jöhettek. Csodálattal lesték minden mozdulatukat. A nők elhanyagolták a munkájukat, nem gyűjtögették a gyümölcsöket, se a fát a tüzeléshez, nem fonták a háncsot a ruházathoz. A férfiak is keveset vadásztak, halásztak, a kíváncsiságukat ők sem tudták leplezni. A vének úgy látták ennek véget kell vetni, jön az esős idő, és éhezni fognak. Halakat kell szárítani a napon, és húst füstölni. Diót, mandulát kell gyűjteni a nehéz időkre. Reggel összehívták az egész hordát és szigorúan megróttak mindenkit, a munka elhanyagolása miatt.
Ezalatt odaát elkészültek a mobillakások, a napelemek áramot termeltek, kialakították a közösségi házat, ahol kapcsolatot építettek ki az otthoniakkal, itt folyt annak a kevés gyereknek az oktatása is, akik már az úton születtek, ami hosszú volt ugyan, de már közel sem annyira, hogy két generáció idejét töltsék el az utazással, de hat és fél év így is eltelt.
Egy évvel az ide érkezésük után gyümölcsöst telepítettek, és hatalmas kerteket műveltek. A halat nem ismerték, de most félve megkóstolták, nem aratott teljes sikert.  Megpróbálkoztak a magukkal hozott magok ültetésével, volt, ami jól termett, volt, ami tönkrement, nem volt jó az itteni talaj a számukra. Már nem figyelték folyton a földieket, lefoglalta őket a sok tennivaló.
A földiek ámultak és bámultak, nem értették miért dolgoznak annyit az idegenek, miért vetnek, hiszen olyan buja itt a növényzet, hogy nekik is jutna mindenből, csak gyűjteniük kellene, nem értették azt sem, hogy miért nem vadásznak, pedig a vaddisznókat könnyű csapdába csalni, és annyian vannak, jutna nekik is bőven. Nagy derültséget okozott, amikor meglátták, ahogy az idegenek halásznak, de amikor közelebbről is szemügyre vehették a csónakjaikat, ámultak és bámultak. Elismerően bólogattak a hálóik láttán. A bennszülöttek már nem féltek az idegenektől, de közeledni nem mertek hozzájuk, hiszen ők sem tették.
Wolf szülötteinek volt egy igen nagy félelme, ami miatt nem mertek még közeledni a helyiekhez, ez az ok, a fertőző betegségtől való nagy félelem volt. Bár mindent elkövettek, hogy megszokják a földi baktériumokat, vírusokat, de arra nem voltak valójában felkészülve, hogy itt embereket fognak találni, ez nehezebben megoldható helyzet elé állította őket. A helyieket egészségesnek látták, de azért hordozhatnak olyan vírusokat, ami ellen nincs ellenszerük, és mind elpusztulhatnak egy csapásra. Emiatt úgy döntöttek, hogy nem kezdeményezik az ismerkedést.
Már két teljes év telt el, de mindkét népcsoport élte a maga életét, külön-külön. Nem vitte rá őket semmilyen ok, semmiféle kényszer arra, hogy közeledjenek egymáshoz. Egyszerűen csak figyelték egymást. Úgy tűnt az idegenek számára, hogy ezen a környéken ez az egyetlen élő embercsoport a Földön, bármerre jártak nem láttak az állatokon kívül más élőlényt.
Egy kora hajnali reggelen az idegenek kis városának utcáján két fiatal lépdelt óvatosan, folyton körbe tekingettek. Mindkettőnek hosszú haja volt, háncs szoknyája, csak a lányon volt felül egy mellet takaró háncs fonat is. Az utca kihalnak látszott, de azért úgy osontak, mint a tilosban járó vadak. Nem győztek csodálkozni, minden tárgy, épület, idegen volt a számukra, megtapogatták a falakat, ámulva nézték az utcai lámpákat, nem tudták elképzelni, hogy mi a fene az. De a kíváncsiságuk legfőbb tárgya, a házak tetején fénylő valami, ami a reggeli napsütésben úgy ragyogott, mint maga a nap, alig tudták a földiek levenni a szemüket róla. E fény miatt hitték, hogy az istenek telepedtek le a szomszédságukba. A két fiatal elhatározta, hogy titokban átmegy az istenekhez és megnézik közelről ezt a csodálatos csillogást.  Az utolsó épületnél, a ház végén a tetőről lefutó csövön a fiú ügyesen, majom módon felkúszott a tetőig, majd óvatosan a fényes lapra lépett, nem számítva annak síkosságára, kicsúszott a lába, és vagy hat métert zuhanva ért a puha fövenyre. Mozdulatlan teste, furcsa rendellenes pózban feküdt. A lány artikulátlan hangon sikoltozva futásnak eredt, estére ért csak haza, a tavat megkerülve, de annyira kimerült, hogy senki nem bírta szóra, csak reggel.