Kapolyi Noémi: Acheronborg

Ha valaki megkérdezte, mivel is foglalkozik, Simon utazónak vallotta magát.
Pedig inkább amolyan vándorló kereskedőféle volt.
Gyalogszerrel rótta az utakat, de néha fel tudott kéredzkedni szekerekre is.
Aztán amint megérkezett valahová, tájékozódott a helyi piac felől, és szinte egész álló napon át alkudozott, kérdezősködött, csereberélt a zsákjában lévő holmikból.
Így történt ez akkor is, amikor Acheronborgba ért a híres gyönyörű szobrok városába.
Simonnak akkora szerencséje volt, hogy felvette egy társzekér, és így egészen frissnek érezte magát amikor áthajtottak a város kapuján.
Reggel volt, ragyogott a nyári nap, Simon tele volt várakozással, kíváncsian szemlélte az emberáradatot, ahogy özönlöttek a város főutcáján a piactér felé.
Kofák, tragacsot toló zöldségárusok, színes ruhába öltözött mókamesterek, fiatalasszonyok,   cselédek kosárral a karjukon, és rengeteg utcagyerek alkotta a sokaságot.
Amikor a sarkon lassított a szekér, Simon megköszönte a hajtó szívességét, és leugrott a kocsiról.
Bőrzsákjával a hátán elvegyült a tömegben.
Bámészkodva sétált a piac felé, közben azon morfondírozott, vajon ki alapíthatta Acheronborgot, mert akárki is volt, nagyon művelt ember lehetett, szinte nem is talált olyan sarkot vagy beugrót, ahol ne díszelgett volna valamilyen gyönyörű szobor.
Némelyik kőből lett kifaragva de álltak bronzból készült figurák is, magas talpazatokon vitézek, a lábuk előtt karddal, vagy épp sellők, leányok virágkosárral a karjukon, amott egy sasmadár a karmai közt kígyót tartva.
Egy magas épület tetejéről valamilyen ördögi, előregörnyedő alak bámulta gonosz arccal a járókelőket, baljában egy lándzsát tartva.
Aztán az út kiszélesedett, és a két sorban álló emeletes lakóházak közt meglátta a piacot.
Mielőtt belemerült a színes forgatagba észrevette, hogy a bejárattól balra egy benyúló öbölszerűen kiszélesedő téren többtornyú épület áll.
Simon templomfélének, vagy valamilyen furcsa kastélynak vélte, magas, karcsú tornyaival, keskeny, csúcsban végződő kőcsipkés ablakaival komor, de szép építmény volt, a falak tetejéről sorban vízköpők nyúltak előre, karmos, erőteljes lábaikkal tartották magukat az oszloptetőkön, és meredten néztek előre guvadt szemeikkel, legtöbbjüknek görbe, előre meredő tépőfogak álltak ki gyűrött pofáikból.
Amikor már eleget nézegette, inkább befordult a piacra.
Mivel Acheronborg meglehetősen nagy város volt, így a lehetőségek is megsokszorozódtak Simon számára, egészen jó üzleteket kötött, így már dél felé elégedetten számolta erszényében a pénzét.
Tulajdonképpen már most megérte, hogy ideutaztam -vélekedett Simon.
Szerette ezt az érzést, amikor tudta, hogy van elég pénze, annyi amennyi neki kell és csak úgy elengedetten nézelődhetett, alkudozhatott.
Felszabadultan mászkált, bámészkodott, aztán amikor a pecsenyesütőkhöz ért, nagyot kordult a gyomra, eszébe jutott, ennie kellene valamit. Kiválasztott egy árust, és vegyesen vett magának a különböző nyárson sült, és vasfazekakban rotyogó szeletelt húsokból.
Amikor fizetett, futólag megkérdezte a szakácsot, tudna-e ajánlani valami szállást, fogadót, ahol majd eltöltheti az éjszakát.
A szakács elvette a pénzt, aztán ránézett, fejcsóválva azt ajánlotta neki, ha eddig még nem gondoskodott a szállásról, hát akkor gyorsan tegye meg, mert nemsokára bezár a piac, napnyugtára már egy teremtett lélek sem lesz az utcán, fogadó itt a főtéren is van, menjen, és foglaljon szobát magának minél hamarabb.
Simon amíg evett a sütöde előtt álló vastag lapú, magas asztal mellett állva, azt vette észre hogy lassan, de ritkul a tömeg, szép lassan elszivárognak az emberek.
Mire az utolsó falatot is lenyelte már a szakács is elpakolt.

Így szedelődzködött, és elindult a tér túlsó oldalán álló színes épület felé, aminek az emeleti homlokzatára felfestették szép hosszúkás betűkkel "Vaskapus fogadó".
Ahogy haladt a fogadó felé, újra csak elnézegette a sokféle épületet, de valami más volt rajtuk, mint idefelé. Most is szobrok díszelegtek a sarkokon, és a házak ugyanolyan mutatósak voltak, csak olyan fénytelenül.
Aztán Simon rájött, mi változott minden épületen: az összes ablakot kívülről vastag fa spaletták takarták el a kíváncsi tekintetek elől.
Amúgy is furcsa - gondolkodott Simon -, minden ablak természetellenesen magasan van, mintha minden lakás eleve az emeleten kezdődne.
Közben átért a fogadóhoz, felment a lépcsőin, és belépett az előtérbe.
Sietős, de megszokott mozdulatokkal rendezkedett a személyzet, mindenki tudta, mi a feladata.
Ablakokon kihajolva húzták be a fatáblákat, és zárták le az épület összes nyílását.
Később előkerült bőr kötényben egy bajuszos, őszes férfi, és nagyot köszönt Simonra.
- Isten hozta minálunk!
- Jó napot, szállást szeretnék éjszakára, ha van szabad szobája - szólalt meg Simon.
- Van, de ha nem volna, akkor sem engedném már ki holnapig, nem vagyunk kőszívűek.
A négyes számúban lakhat, itt fent a lépcsőnél, az ablakokat már lezártuk, reggeli van idelent, aztán ne kukucskáljon, ne nézzen ki, bármit hall is kintről.
Amikor aztán felkel a nap, azt nyit ki, amit csak akar. Rendben van?-kérdezte a fogadós.
Éjjelre mindenkinek a szobáját a folyosóról lezárjuk, ha valaki esztelenséget cselekedne, ne hozzon veszélyt a többi ittlévőre.
- Értem, rendben van.
De Simon ezen egy kicsit azért megütődött.
Még ilyet, hogy rázárják az ajtót, de aztán arra gondolt, úgyis itt marad, máshová úgysem tud már menni, mert mostanra a bejárati ajtóra ráhajtották a pántos vaskapu szárnyakat, és keresztben még el is rekesztették.
Így hát sarkon fordult, felment a falépcsőkön az emeletre, jobb kéznél egy ajtón arany szám díszelgett.
- Négyes, ez az enyém.-dörmögte maga elé.
A szobában gyertya lángolt, középen egy kerek asztalkán, frissen gyújtották és akkora volt, hogy látszott rajta, egész éjjel kitart ha a gazdája igényli.
A sarokban kellemes ágy állt, előtte vastag, színes szőnyeggel. Egy hosszúkás komódon a falnál mosdótál kancsóval, és pár összehajtott puha törülköző. Otthonos szobácska volt, csak az ablaka volt zárva, a széles párkányon támaszkodva összezárva pihentek a nagy fatáblák, teljesen elzárva tőle a kinti világot.
Nemsokára hallotta, ahogy valaki végigsétál a folyosón, majd zár kattant.
Simonban most tudatosult, hogy kintről rázárták az ajtót.
Lepakolt, aztán megmosta az arcát, és leült az ágyra. Meleg, puha, ruganyos volt, olyan jól esett elücsörögni rajta, aztán oldalra fordult, és csak úgy ruhástól ráfeküdt.
El is nyomta az álom.
Jó mélyen elalhatott, amikor hangokat kezdett hallani. Először úgy érezte álmodik, de aztán ahogy ébredezni kezdett, még akkor is hallotta a nyikorgást, és a csúszó neszeket.
De mintha kintről hallatszana.
A gyertya zavartalanul világított az asztalon.
Simon feküdt az ágyon, és bambult.
Hallgatta a hangokat, próbálta beazonosítani a forrásukat, felismerni őket.
De nem sikerült.
Nyikorgás, csattan valami, aztán morajló robaj. El sem tudta képzelni mi lehet ez.
Nehézkesen felült az ágyon, csak most érezte, mennyire meg lett mozgatva, minden csontja sajgott egy kicsit.


De honnan jönnek ezek a zajok? - suttogta.
Simon jól emlékezett a fogadós szavaira, ha bármit hall, ne nézzen ki.
Tehát a fogadós tudta, hogy hallani fog valamit?
Próbált nyugalmat erőltetni magára, de nem vitte rá a lélek, hogy visszafeküdjön, így csak ült az ágyon hallgatózott tovább, és találgatott.
Egy idő után annyira elkapta a kíváncsiság, hogy azon kezdte törni a fejét, hogyan lehetne kinézni, úgy, hogy őt ne lássák.
A csiszatoló hangok egyre erősödtek, mintha valami óriás siklana a kinti köveken. Közben ismeretlen eredetű nyöszörgések, és koppanások hallatszottak minden felől, néha sóhajokkal, és kaparászásokkal.
A spalettán is kotorászott valami.
Aztán remek ötlete támadt.
Eloltom a gyertyát, akkor ha kilesek kicsit, csak a spaletta résén, senki nem fog látni, én meg talán rájövök, mi van kint - mondta ki halkan az ötletet.
Felkelt, eloltotta a gyertyát.
Ezután csendben odalopakodott az ablakhoz, és lélegzet visszafojtva óvatosan elkezdte oldalra húzni a jobb szárnyat.
A holdfény elárasztotta a piacteret.
A piac melletti utca sarkánál egy kőkockára esett a pillantása.
Csodálkozott, kőkockára nem emlékezett, aztán felrémlett neki, hogy ott egy szobor állt.
Valakik mozogtak odalent.
Ahogy erőltette a szemét, látta, hogy az egyik alak egy katona, vagy vitéz talán, kezében kard, lassan mozog, tolja a lábait a kövezeten, és furcsa csúszós, éles súrlódás hangja kíséri a mozdulatait.
Odébb nézett, az egyik posztamensről épp akkor készült lemászni egy sellő, szélesen mozdultak karjai, akár egy hüllőnek a lábai, amikor lemászik a fáról.
Simon nem hitt a szemének. Hatalmas kígyó siklott az úton, mellette egy óriás madár lépkedett, a karmai csikorogtak, és koppantak.
Simon érezte a rémület okozta bénultságot. Csak nézett kifelé, és egyre jobban átjárta a sürgető bizonyosság, hogy be kellene húzni a spalettát.
Megint súrlódó hangokat hallott.
Egyre közelebbről, először az utcai kövezetről aztán mintha átkerült volna máshová.
De hová?
A hang egyre közeledett, csúszás és zihálás.
De ez itt van közel! - üvöltött fel benne a döbbenet - a falon van!
Mire belé hasított a felismerés, már majdnem késő lett.
A résen át meglátta a guvadó szemeket és a ráncos csupa fog pofát.
A vízköpő volt.
Az ablak tokján függeszkedett és őt nézte.
A pofájából egyre folyt a nyál.
Simonnak annyi lélekjelenléte maradt csupán, hogy benyomta a spalettát, és teljes erejéből nyomta.
Mintha számított volna az ő ereje.
Levegőt sem mert venni, hallotta a lihegést, és érezte odakintről a várakozást.
Nem is tudta mennyi idő telt el így.
Aztán újra az az ismert csúszó hang, egyre távolodón, a lihegést már nem hallotta, a hangok a falnál elenyésztek, beleolvadtak a lenti hörgésekbe, csattanásokba.
Simon csak állt az ablaknál, és nyomta a fatáblát. Alig kapott levegőt, a szíve iszonyatos tempóban dörömbölt mellkasában.
A pirkadat apró fénycsíkja izzott fel a fatáblák szélein, mire Simon el merte engedni a spalettát.
Csurom vizesen hátrált el az ágyig, és leroskadt rá.
Már igen csak reggel lett, mire végig tudott dőlni rajta.


Hallotta ahogy kattan a zár az ajtóban.
Nagy nehezen összeszedte magát, igyekezett lemosakodni amennyire a tál nagysága engedte.
Karikás szemekkel ment le holmijával a földszintre.
A fogadós ránézett aztán csak megingatta a fejét.
- Ejnye, hát majdnem butaságot csinált, mi?-kérdezte.
Simon kifizette a számlát, és úgy döntött nem is eszik semmit, hanem inkább elmegy minél hamarabb ebből a városból.
Kilépett a friss üde levegőbe, jól esett neki, egy kicsit könnyebb lett a feje tőle.
Lassan ballagott a városkapu irányába.
A kis térnél megállt, elidőzött kissé.
Megint megnézte a magas kőcsipkés ablakokat, az oszlopokat és fent egészen magasan a vízköpőket.
- Milyen rondák vagytok -szaladt ki a száján a gondolat.
Ahogy végignézett rajtuk, az egyiken megakadt a tekintete.
Mintha engem figyelne - gondolta -, de hát az nem lehet.
Már majdnem elfordította a szemét róla, amikor határozottan látta, hogy az lassan felé fordítja a fejét, és ránéz.
Simon észrevette az ismerős tekintetet, finoman elfordult, és elindult a kifelé vezető úton.
Fegyelmezte magát, nehogy futni kezdjen, de szinte egészen a város kapujáig érezte a hátába fúródó tekintetet.