Kapolyi Noémi: Csipcsiri

Kezdő állattartókként teli voltunk elképzelésekkel, rengeteget olvastunk, képeztük magunkat azért, hogy minél jobban, és szakszerűbben tarthassunk mindenkit az udvarban.
Így történt egy szép tavaszi napon is, amikor a tyúkjaink egész szépen tojtak, ezért vettünk egy keltetőgépet, hogy saját csibéink legyenek.
Nagy boldogan beletettük az aznapi frissen tojt tojásokat, és bekapcsoltuk.
Rendben volt a páratartalom, a meleg is, így csak várni kellett, és figyelni napjában 5-6 alkalommal, és forgatni a tojáskákat reggel-este szépen, finoman az erre szolgáló tartószerkezetben.
De bizony csak pár tojást raktunk bele a gépbe a páratartalom pedig mégsem volt elég, mert amikor a 3 hét eltelt, csak egyetlen madárka volt erős, és egészséges, a többi nagyon hamar elpusztult.
Így aztán ezt a kis madárkát kézben, és kis dobozban melengettük egymagában.
Hamarosan majdnem nagy baj történt, amikor elmentünk itthonról, mire hazaértünk, szegényke alig élt, annyira kihűlt.
Sírtam, sirattam szegényt, és a ruhámba tettem, melengettem, hátha valami csoda történik.
És lám történt, mert a kis madár pittyegni kezdett a mellényem alatt, aztán egészen összeszedte magát.
Ekkor döntöttünk, kell egy erős villanykörte, ami a kis doboza felett állandóan fel lesz kapcsolva, hogy melegen tartsa őt.
El is készítettük, és a kis madárka láthatóan remekül érezte magát, amikor ott álltunk az asztal mellett, amin a házikója állt.
Simogattuk, beszéltünk hozzá, ő pedig evett, ivott és aludt.
Alig volt nagyobb egy jókora tyúktojásnál.
Csak elmenni nem lehetett onnan, mert abban a pillanatban elkezdett égtelen hangosan csipogni, hiába mondogattuk:
- Majd abbahagyja csak várni kell - nem változott semmi, folyamatosan kiabált tovább.
A csipogása miatt elneveztük Csipcsirinek.
Mire este lett, már nehezen bírtuk a folyamatos visongását, ráadásul aggódtunk is, hogyan eszik, ha folyton kiabál.
Ekkor újabb remek ötletünk támadt, kell neki egy rádió, ami finoman szól mellette, akkor majd nem érzi magát egyedül.
Hát meglett az is, és Csipcsiri csöndben matatott a házikójául szolgáló dobozkájában, a lámpa világított, meleget adott, a zene halkan szólt, én pedig naponta legalább tízszer etetgettem, és itattam őt.
Két hónap telt el így, mire Csipcsiri egész szép jérce formájúra kezdett cseperedni.
Természetesen közben ketrecre is szüksége volt, aztán megtanult kézben üldögélni, és időközben a nevére is hallgatott.
Csipcsiri ma már nagy madár, szépen tojik is, de a mai napig, ha hívom, szárnyát csapkodva, lélekszakadva rohan hozzám, bármikor karba vehetem, minden nap kirepül a tyúkudvarból, ellépeget a bejárati ajtónkig, és addig kopogtat rajta, amíg kap valami finomat.
Ha pedig nem figyelünk eléggé, azonnal beoson az ajtón, és leül a sparhelt elé a meleg konyhakőre.
A konyhában van a kutyuskánk, Molly tálja, és ha akad benne valami neki tetsző jó falat, szinte azonnal ráveti magát, Molly pedig ez idő alatt az asztal alatt bujdokol, és hagyja, hogy Csipcsiri belakjon, nem meri zavarni, mivel párszor már jól kikapott a madarunktól.