Napsütötte dombok, rétek, tarka virágmezők, langyos szellő borzolta fűtenger, tücsökzene, játékosan repkedő szitakötőkkel. A mérhetetlen béke biztonsága árad mindenből, vastagon bevonva szeretetével bokrot és fát. A képzelet szülte tündérek játékos tánca, aranyló fürtjeik csillognak a napsütésben, manók és törpék civakodásától hangos a táj, szinte elnyomva a méhek monoton zümmögését.
Ez egy szép nyári nap, a nyugalom és szeretetteljes béke szigete, a múlhatatlan örök feltámadás és élet kiapadhatatlan forrása.
Tájkép csata előtt.
Mert elvakít a csoda, a csodának hitt állapot, mert azt akarod látni és érezni, zenékben lebegsz súlytalan, minden rózsaszín, és paradicsommadaraktól hangos. Mindenkit szeretsz, mert az emberek jók és szépek, csilingelő kacagástól átitatott mosolyok tengerében lubickolsz és élsz. Nem nézel a lábad elé, azt hiszed nincs gödör, minden tüneményes és egyenes, nem kell odafigyelni semmire. Csodálatos világ, csodálatos emberekkel.
Idétlen lebegésed megrészegít, csukott szemekkel mész előre, a bizalom és tisztesség zúgó harangszavával kísérten.
Tájkép csata előtt.
Lehangoló, hogy a szép sem örök, tíz körömmel fogod, akkor is eltűnik, ha akar, és ugyanaz árnyékban és hidegben távolról sem ugyanaz. Az érzetet nem csak a látvány kelti, kell hozzá fény és meleg, ami összességében teremti a bizalmat. Mert ezek nélkül a táj elutasító és közömbös, a tündérek és manók is eltűnnek, csak ellenséges szelek és vészjósló morgások törnek fel a hervadó virágok közül. Az elsárgult fűtengerben az elmúlás motoz, érzed, ne menj közel, mert bármi történhet veled. Hová tűnt a hajdani csoda, virágzó bokrok fejfákká torzultak a temetetlen gödrök erdejében. Bennük esővíz, és száraz levelek, a valaha volt emlékei. Bogáncs és csalánerdők útvesztőiben árván és reszketve botorkál a fénye vesztett tavasz, lelkében a bukott csataszorongó emlékeivel, elpusztult hittel, kilátástalanul, várva a kegyelemdöfést.
Hidd és élvezd boldog perceid, azt a felhőtlen lelkesedést, amit feléd áraszt a rét, ahol széttárt karokkal állsz a meleg szélben, és érzed, repülsz, könnyedén a táj felett, a téged kísérő pillangók megszámlálhatatlan tömegében, palástként beborítva újjongó szívedet.
Boldog kiáltásodat messzire sodorja a szél, egyetlen életed dörgő himnuszát. Mert ami életben tart, az a hit és képzelet, hinni abban, amit szeretnél, elképzelni az elképzelhetetlent, és abban élni őszinte szándékkal. A te mindenkori vágyaid a mérvadók, tőled függ, ne térj ki a felelősség alól. A rét tőled gyönyörű, a te belső milyenségedtől. Ne engedd, hogy indulataid jeges vizekre kormányozzák csónakod, mert téged is megöl a vihar, és veled pusztul a rét csodája, amit soha többé nem tudsz feltámasztani. Feltámasztani csak Isten tud - ha akar, de ne reménykedj, mert nagyon ritkán teszi. Ha hibázol, úgy maradsz az idők végezetéig. Aztán cseszheted a tücsökzenét, meg a virágokat. Mindezt alulról szagolhatod, ha jó az orrod. Hidd el, jobban néznek ki a dolgok csata előtt, mint után, aztán ha győzöl, ha veszítesz, ugyan úgy visszarendeződik a látkép, mint eredetileg volt, téged meg medáliástól elfelejtenek.
Mert a természet örök, te viszont nem, és ez eleve meghatározza lehetőségeidet, ami testvérek között sem sok.
Nem érdemes ezzel törődnöd, csatázzon, akinek amazon volt az anyja. Te csak ülj le a fűbe, hallgasd a tücskök énekét, mert ha öregen megsüketülsz, nem fogsz hallani semmit.
Tájkép csata előtt.
Mert elvakít a csoda, a csodának hitt állapot, mert azt akarod látni és érezni, zenékben lebegsz súlytalan, minden rózsaszín, és paradicsommadaraktól hangos. Mindenkit szeretsz, mert az emberek jók és szépek, csilingelő kacagástól átitatott mosolyok tengerében lubickolsz és élsz. Nem nézel a lábad elé, azt hiszed nincs gödör, minden tüneményes és egyenes, nem kell odafigyelni semmire. Csodálatos világ, csodálatos emberekkel.
Idétlen lebegésed megrészegít, csukott szemekkel mész előre, a bizalom és tisztesség zúgó harangszavával kísérten.
Tájkép csata előtt.
Lehangoló, hogy a szép sem örök, tíz körömmel fogod, akkor is eltűnik, ha akar, és ugyanaz árnyékban és hidegben távolról sem ugyanaz. Az érzetet nem csak a látvány kelti, kell hozzá fény és meleg, ami összességében teremti a bizalmat. Mert ezek nélkül a táj elutasító és közömbös, a tündérek és manók is eltűnnek, csak ellenséges szelek és vészjósló morgások törnek fel a hervadó virágok közül. Az elsárgult fűtengerben az elmúlás motoz, érzed, ne menj közel, mert bármi történhet veled. Hová tűnt a hajdani csoda, virágzó bokrok fejfákká torzultak a temetetlen gödrök erdejében. Bennük esővíz, és száraz levelek, a valaha volt emlékei. Bogáncs és csalánerdők útvesztőiben árván és reszketve botorkál a fénye vesztett tavasz, lelkében a bukott csataszorongó emlékeivel, elpusztult hittel, kilátástalanul, várva a kegyelemdöfést.
Hidd és élvezd boldog perceid, azt a felhőtlen lelkesedést, amit feléd áraszt a rét, ahol széttárt karokkal állsz a meleg szélben, és érzed, repülsz, könnyedén a táj felett, a téged kísérő pillangók megszámlálhatatlan tömegében, palástként beborítva újjongó szívedet.
Boldog kiáltásodat messzire sodorja a szél, egyetlen életed dörgő himnuszát. Mert ami életben tart, az a hit és képzelet, hinni abban, amit szeretnél, elképzelni az elképzelhetetlent, és abban élni őszinte szándékkal. A te mindenkori vágyaid a mérvadók, tőled függ, ne térj ki a felelősség alól. A rét tőled gyönyörű, a te belső milyenségedtől. Ne engedd, hogy indulataid jeges vizekre kormányozzák csónakod, mert téged is megöl a vihar, és veled pusztul a rét csodája, amit soha többé nem tudsz feltámasztani. Feltámasztani csak Isten tud - ha akar, de ne reménykedj, mert nagyon ritkán teszi. Ha hibázol, úgy maradsz az idők végezetéig. Aztán cseszheted a tücsökzenét, meg a virágokat. Mindezt alulról szagolhatod, ha jó az orrod. Hidd el, jobban néznek ki a dolgok csata előtt, mint után, aztán ha győzöl, ha veszítesz, ugyan úgy visszarendeződik a látkép, mint eredetileg volt, téged meg medáliástól elfelejtenek.
Mert a természet örök, te viszont nem, és ez eleve meghatározza lehetőségeidet, ami testvérek között sem sok.
Nem érdemes ezzel törődnöd, csatázzon, akinek amazon volt az anyja. Te csak ülj le a fűbe, hallgasd a tücskök énekét, mert ha öregen megsüketülsz, nem fogsz hallani semmit.
Kép: Kapolyi György alkotása
A csaták nem csak rajtad múlnak, ha úgy tetszik, (szerintem) elkerülhetetlenek a csata utáni tájképek.
VálaszTörlésDe élni a csata előtti tájképekért érdemes.
Kedves Tibor.
VálaszTörlésNem csak rajtam múlik, de ha nem veszem fel minden esetben a kesztyűt, akkor nyílik lehetőségem arra, hogy kicsit elüldögéljek, és próbáljam élvezni amíg lehet.
Köszönöm látogatásodat.
gyuri
A mérhetetlen békéhez bizony el kellene vonulni a mindennapok hétköznapjaiból, csak hát nem lehet. Mintha csata közben lennénk folyamatosan, s ez már megviseli az indulatait is fegyelmezni kívánót. Ellenfél, még rosszabb: ellenség mindig akad, nem is egy, ellenük mindenféle manőverek indulnak, s csak a fejüket homokba dugók nem látják az ebből fakadó veszélyeket. Hol a bizalmat teremtő fény és meleg? Ezért a pesszimizmusom, s ezért mondom, sajnos, nem harcot megelőző állapotban élünk: szakadatlanul csata van. Írásod erre a kijelentésre késztetett, kedves Gyuri.
VálaszTörlésKedves Gábor, minden szavad igaz. És folyamatosan rohad le a közerkölcs, a tisztesség ma már egy népmesei elem, és ezek a társadalomnak ártó "Tömegek", a mi humánus törvénykezésünknek köszönhetően, virágkorukat élik.
TörlésAz ember volt, nem csupán egy külsérelmi elem. Ma már a "Belbecs", talán nem is ismert fogalom.
"Behunyom szemeimet, mert látni akarok".
Köszönöm, hogy elmondtad értékes véleményedet.
gyuri
Kedves Gyuri,
VálaszTörlésNagyon jó írás, tetszett. Eszembe jutott róla, hogy mekkora szerencsém van, amikor felmehetek a hegyoldalba a mezőre a tyúkjainkkal meg a libáinkkal és önfeledten ott vagyunk mind és nincs semmi más, mert kell lehetőség arra, hogy kiléphessek a társadalomból és azt lássak és érezzek amit szeretnék és nem nyomom el a kellemetlen gondolatokat, hagyom, elunják és kiszállnak ilyenkor a fejemből :) Mindenkinek kellene legyen egy saját hegyoldala, ahol a saját világát láthatja. :)
Kedves Noémi.
TörlésIgen, szerencse, ha valakinek van lehetősége adott esetben kiállni a "Sorból", és élvezni a maga, egyszemélyes békéjét.
A töltekezés egyetlen lehetősége.
Köszönöm a véleményedet.
gyuri
Bölcs tanácsok emelik az írásod értékét.
VálaszTörlésSzeretettel gratulálok: Mila
Kedves Mila.
TörlésKöszönöm, hogy rám néztél, örülök a véleményednek.
Szeretettel.
gyuri
Bizony, bizony "a tündérek és manók is eltűnnek".
VálaszTörlésÁlmainkban mégis él a meseszép táj, a nyugalom, varázs iránti vágy!
Örömmel olvastam nagyszerű írásodat!
Szabolcs
Kedves Szabolcs.
TörlésÖrülök tetszésednek. Bizony, az ember lelkében él a vágy, még ha tudja is, hogy elérhetetlen.
Ez, gondolom, a valóság elleni küzdelem, fontos kelléke.
Köszönöm, hogy olvastál.
gyuri
"Te csak ülj le a fűbe, hallgasd a tücskök énekét, mert ha öregen megsüketülsz, nem fogsz hallani semmit." Ezt a bölcs mondatot érzem egész írásod mondanivalójának, a többi csak "rizsa". Nagyon tetszett, gondolat ébresztő volt kedves Gyuri.
VálaszTörlésKedves Ibolya.
TörlésKöszönöm, hogy olvastál.
Az ember, végső fokon, olyan tehetetlen, ha nem akar csalódni, kiábrándulni, akkor ne csináljon semmit.
A semmi is valami - felkiáltással...
gyuri
A legnagyobb idill is elromolhat, tájkép csata után. De élni kell, ha már megszülettünk. Hogy meddig, talán szerencse kérdése is, s mi akik még nem süketültünk meg, hallhatjuk a tücsök zenéjét. És elvezzük, hogy legalább már ezt is megérhettük, mert milyen sokan vannak, akik nem. :) Tetszett az írásod. :)
VálaszTörlés