nádfonatos karszék tenyerén
ánizs illattal csábít
létem peremén
teremtés egyensúlyoz
csituló szenvedély
színeinek árnyalta
hegedű húrján
villódzó vízióm
dallama fájón felsikolt
megállíthatatlanul kúszik
dermedt lelkembe mint
végzetem csontos keze
ánizs illattal csábít
létem peremén
teremtés egyensúlyoz
csituló szenvedély
színeinek árnyalta
hegedű húrján
villódzó vízióm
dallama fájón felsikolt
megállíthatatlanul kúszik
dermedt lelkembe mint
végzetem csontos keze
Megérinti az embert ez a vers kedves Ildikó.
VálaszTörlésKöszönöm, kedves Ibolyám ! :)
TörlésVíziód árnyaiban, húrokon elcsituló szenvedély... Ami felé tart a dallam, leginkább a megdermedés. Elmúlásról írsz, nádfonatos karszékből, emberi fájdalomról... Igazán átérezhető, kedves Ildi.
VálaszTörlésKöszönöm Gábor, hogy velem érezted ami ránk vár... :)
TörlésKedves Ildi,
VálaszTörlésVersedben érzem a létünk rövidségét, ami csak egyensúlyoz egy szinte csak húr pendülésnyi időn és a hang ahogy elhal, finoman mi is eltűnünk vele. Én ezt éreztem amikor olvastam, igazán szép lett.
Köszönöm, Noémi ! Az életünk rövidségét csak akkor kezdjük igazán érteni, és érezni, amikor az éveink száma jóval több annál, mint amit szeretnénk. (így szoktam az életkoromat is körbe írni). De való igaz, míg fiatalok vagyunk szinte fel sem fogjuk az idő múlását, mert erősek, egészségesek vagyunk, dolgozunk, neveljük a gyerekeket. Csak időnként vesszük észre a figyelmeztetést, de az sem biztos, hogy komolyan vesszük, vagy egyszerűen nem akarunk róla tudomást venni. :)
TörlésKedves Ildi.
VálaszTörlésJó a vers, érdemes végiggondolni mondanivalóját illetően.
Tetszett.
gyuri
Köszönöm, kedves Gyuri ! :)
Törlés