Szombat reggelre beszélték meg a találkozót a kapu előtt.
Arra gondoltak, ha egész nap túrázni fognak, jobb időben elindulni.
Mindenki a megbeszéltek szerint ott állt a kis falusi szállócska előtt, Áron a legidősebb közülük, szőke vállig érő hajával, Tom, aki katonás külsejű fiú volt, és a húszas éveit taposta, meg Ábel sötét kefe frizurájával.
Mosolyogva köszöntötték egymást, és laza sétatempóban nekivágtak.
Az utca kanyargósan vezette őket a házak közt a hegyek felé.
A tavasziasan enyhe órában mindhárman üdének és kipihentnek érezték magukat, megbeszélték melyiküknél mi van a hátizsákban, és megállapították, hogy igen jól bepakoltak, minden eshetőségre fölkészülve, legyen eső, vagy meleg, ők állni fogják a sarat.
Amikor a falu szélénél jártak, és elhagyták az utolsó tanyát is a zöldségeskertjével, nem maradt más látnivaló csak a kaszálók, és az egyre közelebbről magasodó hegyek.
Az út elkeskenyedett, aztán beleveszett a mezei virágok, és alacsony füvek sokaságába.
Jól lehetett gyalogolni, mert a föld nem süppedt be a talpuk alatt, inkább kicsit köves, világos, amolyan sovány kaszáló lehetett.
Egyikük nézegette a fogadós által rajzolt térképfélét, mely szerint, ha nincs is út, mégis erre kell menniük, hogy elérjék az elbeszélésekből ismert Hegyi emlékparkot.
Nagyon felkeltette az érdeklődésüket a hely elnevezése, hiszen egy eldugott falucska fölötti erdőség mélyén ugyan mit is kereshetne egy park, és kinek is lehetne ott emléket állítani? – tárgyalgatták – hiszen az emlékparkok amolyan városi kiváltságok, szobrokkal meg emlékművel, és alatta feliratokkal.
A kaszáló gizgazait lassan felváltották a bokrok, kökény, és galagonya nőtt mindenfelé, örültek a bakancsaiknak, mert sok helyen alacsony bozót nőtt ezüstös szúrós tüskelevelekkel, és
annyira szúrtak, hogy vizsgálódásra sem lehetett őket megérinteni.
Azután feltünedeztek gyertyánok, égerfák, és egyre beljebb kerültek az erdőbe.
Már jól benn jártak, amikor az első komolyabb pihenőjükre sor került, találtak egy kis forrást, egy földes gödörből bugyogott finoman a kristálytiszta, és nagyon hideg víz, aztán lassacskán elcsordogált a fák között a lejtő irányába, olyan keskenyen folydogálva, hogy a gyér erdei aljnövényzet, és a tavalyi avar el is rejtette az útját.
Ettek, ittak, beszélgettek, nézegették a papírt, és úgy gondolták, még mindig felfelé kell menniük.
Ugyan felkászálódni nem esett jól egyiküknek sem, de aztán már frissen sétáltak tovább.
Az enyhe emelkedő egy pillanatra sem torpant meg, állandóan továbbra is felfelé vitt az útjuk.
A lombkoronák egyre jobban összeértek, finom félhomályba burkolva a törzseket.
Egy kicsit mindhármójuk kezdett elbizonytalanodni, nem éreztek még fáradtságot, inkább olyan időtlenségféle kezdett úrrá lenni rajtuk a derengő fényektől, és az állandóságot alkotó erdőtől akármerre néztek.
Fogyó türelemmel, idegesen gyalogoltak felfelé, amikor végre felfigyeltek egy ösvényre.
Először vadcsapáshoz hasonlított, de aztán egyre kellemesebben kiszélesedett, itt-ott talán murva is látszódott rajta, aztán egyszerre csak azon kapták magukat, hogy egy szépen lesimított murvás sétaúton mentek, ami már nem emelkedett.
Az út két oldalán mélyen a földbe ásva egy-egy érett barna színű faoszlop állt, és rajtuk keresztben egy szépen ívelt gerendán díszelgett a vésett felirat: Hegyi emlékpark.
Megkönnyebbülten felsóhajtottak, hogy sikerült az útjuk, nem tévedtek el, megérkeztek.
Aztán Tom megjegyezte, hogy az út vezet valahová, hiszen nem szélesedett ki sehol, nyilván majd odébb, később javasolta, menjenek tovább egy kicsit.
Sétálgatva folytatták a túrát, egészen ligetszerűvé vált az erdő, távolabb álltak egymástól a fák, és mindenütt a szépen leszórt murva a lombok zöldjei pedig gyönyörű kontrasztot alkottak a fehérséggel.
Aztán feltünedezett egy rönkökből épített nagy asztal, mellette két hosszú pad.
Megszabadultak a hátizsákoktól, feltornyozták holmijaikat az asztal lábánál, és leültek a rönkpadokon.
Könnyednek érezték magukat a terheik nélkül.
Kicsit beszélgettek, vizet ittak, aztán Áron javasolta, hogy csak úgy csomagok nélkül sétáljanak körbe, hátha találnak valamit.
Ahogy ballagtak, az az érzés támadt mindegyikükben, hogy magasan lehetnek, de kilátásra nem adott helyet az erdő, semmi magaslati pontot, sziklát vagy ágasabb fát nem találtak.
– Egy szobor sincs, vagy felirat, akkor miért emlékpark ez a hely, nem tudjátok? – kérdezte Ábel.
– Azért érdekes, nem?
– Hát, talán valami hegymászónak csinálták, de tényleg furcsa hely, mélázott Tom egy kicsit.
– Nincs itt semmi, szerintem sétálhatunk akármerre, mondta.
Aztán mindenki csak úgy ment magában tovább, eltévedni itt úgysem lehet.
Ahogy Áron bóklászott, messzebb a fehérségen meglátott valamit, úgy vette észre valamilyen állat lehetett, barnás kócos, végtagokkal.
Ahogy közelebb ért látta, hogy csak egy kis gyerekjáték hever a murván.
Egy mackó volt, semmi több.
Mosolyogva lehajolt érte és fölvette, megforgatta a kezében, majd tovább sétált.
Olyan ismerősnek érezte, újra ránézett.
– De hiszen pont ilyen volt nekem is, motyogta félhangosan.
– Csak az enyémnek meg volt égve a lába.
– Mint ennek.
Megtorpant és tanácstalanul nézett.
– De nem, ez nem lehet az, és leültette egy fa tövébe, az enyém nagymamánál égett meg amikor a tűzhelyre tettem, nem tudom mi lett vele.
És továbbsétált.
Elkalandoztak a gondolatai, a nagyanyja, tényleg, amikor a szülei elváltak, többet nem találkozott vele, de különben is ő még gyerek volt akkor.
Az apja… ja, hát alig emlékszik rá, de ő akkor még kicsi volt, és az anyja azt mondta, nincs értelme tartani vele a kapcsolatot, aztán eltelt közel húsz év, na és aztán, ő felnőtt, ügyesen, szépen, ahogy mondták neki mindig, most pedig már mindegy, elmentek az évek, és az egyenlőség elve alapján az anyjával sem tartja a kapcsolatot, úgyhogy mindegy is. Nem kell neki senki, már felnőtt.
Ahogy sétált, felfigyelt egy padra a fák között.
Te jó ég egy kisfiú, szólnom kell a többieknek, egyedül itt egy gyerek és sehol egy lélek, gondolta. Körbefordult, hátha látja Tomot, vagy Ábelt, de senkit nem talált a tekintete.
Arra gondolt odamegy a fiúcskához és megkérdezi, kivel jött el ilyen messzire.
– Szia, én Áron vagyok. Kirándulni jöttünk a barátaimmal. Nem vesztél el, megtaláltalak. És te ki vagy?
A kisfiú barátságosan rámosolygott, egyáltalán nem ijedt meg, félrebillentett fejjel nézte őt.
– Kivel jöttél ide fel? kérdezte Áron.
– Hát, veled, válaszolta a kisfiú.
– Ne bolondozz már. Én a két barátommal jöttem ide fel.
– Tudom. Tommal, és Ábellel.
– Ezt meg hol hallottad? Talán ott voltál, amikor feljöttünk ide, és beszélgettünk ?
– Te nem értesz semmit. Én vagyok te, és te vagy én, mindent tudok rólad.
– Atya ég, ekkora marhaságot! Ilyen nincs, hol vannak a szüleid? Vissza kellene menned hozzájuk, de gyorsan.
– Apám, és anyám is más-más városban él, és tényleg nagyon hamar vissza kellene menni hozzájuk.
Anya arra sem vette a fáradtságot, hogy szóljon, amikor nagymama meghalt, nem kellene tovább húznod az időt, amíg még páran élnek. Nem tudom mire vagy olyan büszke.
Szépen megnőtt a hajad és sportember vagy, abból a pénzből, amit a találkozóra sem méltatott apád küldözget neked havonta, hogy azt tehesd amit szeretnél. Nem vagy nyűg a nyakán, pedig nincs jól eleresztve.
– Hogy jössz te ehhez, hogy ilyeneket mondj nekem! Kinek hiszed magad mi?! rivallt rá Áron a fiúra.
– Eljátszod nekem, hogy te vagy én. Gyerekfantázia! Megkeressük a szüleidet, és haza fogsz menni velük.
De a fiú megint csak félrehajtotta a fejét és őt nézte.
– Figyelj ide Áron, van egy anyajegyem a hasamon, nézd meg, pont mint neked.
Kicsit feltűrte a kabátját és ott volt az ismerős folt.
– De ez képtelenség! fakadt ki Áron.
– A valóság is képtelenség, ha így nézed, mert pont annyira lehet, amennyire nem. De nem győzködlek tovább, gondolj amit akarsz, és meg se próbálj jóvá tenni semmit, maradj olyan közönyös, mint amilyen most vagy, amit elrontasz, nem teheted jóvá.
Gyerekhangja keményen csengett a fák között.
Áron elfordulva hallgatta a fiút.
Aztán válaszolni akart neki, lassan felé fordult, de a pad üres volt.
Odalépett és tenyerét rátette a fára, ha itt ült valaki, meleg kell, hogy legyen, futott át az agyán.
De a fa hideg volt, mint az erdő levegője.
Körülnézett, sehol senkit nem látott, így aztán lassan elindult visszafelé.
Hosszúnak tűnt az út, csak botorkált előre a gondolataiba mélyedve, de végül csak meglátta a padot, a barátai már ott ültek.
Amikor zilált hangulatban odaért hozzájuk, és leült, nem volt kedve beszélgetni, csak valami bizonytalan furcsa érzéssel fürkészte Tom sírástól kivörösödött arcát, és Ábel lesütött néma tekintetét.
Arra gondoltak, ha egész nap túrázni fognak, jobb időben elindulni.
Mindenki a megbeszéltek szerint ott állt a kis falusi szállócska előtt, Áron a legidősebb közülük, szőke vállig érő hajával, Tom, aki katonás külsejű fiú volt, és a húszas éveit taposta, meg Ábel sötét kefe frizurájával.
Mosolyogva köszöntötték egymást, és laza sétatempóban nekivágtak.
Az utca kanyargósan vezette őket a házak közt a hegyek felé.
A tavasziasan enyhe órában mindhárman üdének és kipihentnek érezték magukat, megbeszélték melyiküknél mi van a hátizsákban, és megállapították, hogy igen jól bepakoltak, minden eshetőségre fölkészülve, legyen eső, vagy meleg, ők állni fogják a sarat.
Amikor a falu szélénél jártak, és elhagyták az utolsó tanyát is a zöldségeskertjével, nem maradt más látnivaló csak a kaszálók, és az egyre közelebbről magasodó hegyek.
Az út elkeskenyedett, aztán beleveszett a mezei virágok, és alacsony füvek sokaságába.
Jól lehetett gyalogolni, mert a föld nem süppedt be a talpuk alatt, inkább kicsit köves, világos, amolyan sovány kaszáló lehetett.
Egyikük nézegette a fogadós által rajzolt térképfélét, mely szerint, ha nincs is út, mégis erre kell menniük, hogy elérjék az elbeszélésekből ismert Hegyi emlékparkot.
Nagyon felkeltette az érdeklődésüket a hely elnevezése, hiszen egy eldugott falucska fölötti erdőség mélyén ugyan mit is kereshetne egy park, és kinek is lehetne ott emléket állítani? – tárgyalgatták – hiszen az emlékparkok amolyan városi kiváltságok, szobrokkal meg emlékművel, és alatta feliratokkal.
A kaszáló gizgazait lassan felváltották a bokrok, kökény, és galagonya nőtt mindenfelé, örültek a bakancsaiknak, mert sok helyen alacsony bozót nőtt ezüstös szúrós tüskelevelekkel, és
annyira szúrtak, hogy vizsgálódásra sem lehetett őket megérinteni.
Azután feltünedeztek gyertyánok, égerfák, és egyre beljebb kerültek az erdőbe.
Már jól benn jártak, amikor az első komolyabb pihenőjükre sor került, találtak egy kis forrást, egy földes gödörből bugyogott finoman a kristálytiszta, és nagyon hideg víz, aztán lassacskán elcsordogált a fák között a lejtő irányába, olyan keskenyen folydogálva, hogy a gyér erdei aljnövényzet, és a tavalyi avar el is rejtette az útját.
Ettek, ittak, beszélgettek, nézegették a papírt, és úgy gondolták, még mindig felfelé kell menniük.
Ugyan felkászálódni nem esett jól egyiküknek sem, de aztán már frissen sétáltak tovább.
Az enyhe emelkedő egy pillanatra sem torpant meg, állandóan továbbra is felfelé vitt az útjuk.
A lombkoronák egyre jobban összeértek, finom félhomályba burkolva a törzseket.
Egy kicsit mindhármójuk kezdett elbizonytalanodni, nem éreztek még fáradtságot, inkább olyan időtlenségféle kezdett úrrá lenni rajtuk a derengő fényektől, és az állandóságot alkotó erdőtől akármerre néztek.
Fogyó türelemmel, idegesen gyalogoltak felfelé, amikor végre felfigyeltek egy ösvényre.
Először vadcsapáshoz hasonlított, de aztán egyre kellemesebben kiszélesedett, itt-ott talán murva is látszódott rajta, aztán egyszerre csak azon kapták magukat, hogy egy szépen lesimított murvás sétaúton mentek, ami már nem emelkedett.
Az út két oldalán mélyen a földbe ásva egy-egy érett barna színű faoszlop állt, és rajtuk keresztben egy szépen ívelt gerendán díszelgett a vésett felirat: Hegyi emlékpark.
Megkönnyebbülten felsóhajtottak, hogy sikerült az útjuk, nem tévedtek el, megérkeztek.
Aztán Tom megjegyezte, hogy az út vezet valahová, hiszen nem szélesedett ki sehol, nyilván majd odébb, később javasolta, menjenek tovább egy kicsit.
Sétálgatva folytatták a túrát, egészen ligetszerűvé vált az erdő, távolabb álltak egymástól a fák, és mindenütt a szépen leszórt murva a lombok zöldjei pedig gyönyörű kontrasztot alkottak a fehérséggel.
Aztán feltünedezett egy rönkökből épített nagy asztal, mellette két hosszú pad.
Megszabadultak a hátizsákoktól, feltornyozták holmijaikat az asztal lábánál, és leültek a rönkpadokon.
Könnyednek érezték magukat a terheik nélkül.
Kicsit beszélgettek, vizet ittak, aztán Áron javasolta, hogy csak úgy csomagok nélkül sétáljanak körbe, hátha találnak valamit.
Ahogy ballagtak, az az érzés támadt mindegyikükben, hogy magasan lehetnek, de kilátásra nem adott helyet az erdő, semmi magaslati pontot, sziklát vagy ágasabb fát nem találtak.
– Egy szobor sincs, vagy felirat, akkor miért emlékpark ez a hely, nem tudjátok? – kérdezte Ábel.
– Azért érdekes, nem?
– Hát, talán valami hegymászónak csinálták, de tényleg furcsa hely, mélázott Tom egy kicsit.
– Nincs itt semmi, szerintem sétálhatunk akármerre, mondta.
Aztán mindenki csak úgy ment magában tovább, eltévedni itt úgysem lehet.
Ahogy Áron bóklászott, messzebb a fehérségen meglátott valamit, úgy vette észre valamilyen állat lehetett, barnás kócos, végtagokkal.
Ahogy közelebb ért látta, hogy csak egy kis gyerekjáték hever a murván.
Egy mackó volt, semmi több.
Mosolyogva lehajolt érte és fölvette, megforgatta a kezében, majd tovább sétált.
Olyan ismerősnek érezte, újra ránézett.
– De hiszen pont ilyen volt nekem is, motyogta félhangosan.
– Csak az enyémnek meg volt égve a lába.
– Mint ennek.
Megtorpant és tanácstalanul nézett.
– De nem, ez nem lehet az, és leültette egy fa tövébe, az enyém nagymamánál égett meg amikor a tűzhelyre tettem, nem tudom mi lett vele.
És továbbsétált.
Elkalandoztak a gondolatai, a nagyanyja, tényleg, amikor a szülei elváltak, többet nem találkozott vele, de különben is ő még gyerek volt akkor.
Az apja… ja, hát alig emlékszik rá, de ő akkor még kicsi volt, és az anyja azt mondta, nincs értelme tartani vele a kapcsolatot, aztán eltelt közel húsz év, na és aztán, ő felnőtt, ügyesen, szépen, ahogy mondták neki mindig, most pedig már mindegy, elmentek az évek, és az egyenlőség elve alapján az anyjával sem tartja a kapcsolatot, úgyhogy mindegy is. Nem kell neki senki, már felnőtt.
Ahogy sétált, felfigyelt egy padra a fák között.
Te jó ég egy kisfiú, szólnom kell a többieknek, egyedül itt egy gyerek és sehol egy lélek, gondolta. Körbefordult, hátha látja Tomot, vagy Ábelt, de senkit nem talált a tekintete.
Arra gondolt odamegy a fiúcskához és megkérdezi, kivel jött el ilyen messzire.
– Szia, én Áron vagyok. Kirándulni jöttünk a barátaimmal. Nem vesztél el, megtaláltalak. És te ki vagy?
A kisfiú barátságosan rámosolygott, egyáltalán nem ijedt meg, félrebillentett fejjel nézte őt.
– Kivel jöttél ide fel? kérdezte Áron.
– Hát, veled, válaszolta a kisfiú.
– Ne bolondozz már. Én a két barátommal jöttem ide fel.
– Tudom. Tommal, és Ábellel.
– Ezt meg hol hallottad? Talán ott voltál, amikor feljöttünk ide, és beszélgettünk ?
– Te nem értesz semmit. Én vagyok te, és te vagy én, mindent tudok rólad.
– Atya ég, ekkora marhaságot! Ilyen nincs, hol vannak a szüleid? Vissza kellene menned hozzájuk, de gyorsan.
– Apám, és anyám is más-más városban él, és tényleg nagyon hamar vissza kellene menni hozzájuk.
Anya arra sem vette a fáradtságot, hogy szóljon, amikor nagymama meghalt, nem kellene tovább húznod az időt, amíg még páran élnek. Nem tudom mire vagy olyan büszke.
Szépen megnőtt a hajad és sportember vagy, abból a pénzből, amit a találkozóra sem méltatott apád küldözget neked havonta, hogy azt tehesd amit szeretnél. Nem vagy nyűg a nyakán, pedig nincs jól eleresztve.
– Hogy jössz te ehhez, hogy ilyeneket mondj nekem! Kinek hiszed magad mi?! rivallt rá Áron a fiúra.
– Eljátszod nekem, hogy te vagy én. Gyerekfantázia! Megkeressük a szüleidet, és haza fogsz menni velük.
De a fiú megint csak félrehajtotta a fejét és őt nézte.
– Figyelj ide Áron, van egy anyajegyem a hasamon, nézd meg, pont mint neked.
Kicsit feltűrte a kabátját és ott volt az ismerős folt.
– De ez képtelenség! fakadt ki Áron.
– A valóság is képtelenség, ha így nézed, mert pont annyira lehet, amennyire nem. De nem győzködlek tovább, gondolj amit akarsz, és meg se próbálj jóvá tenni semmit, maradj olyan közönyös, mint amilyen most vagy, amit elrontasz, nem teheted jóvá.
Gyerekhangja keményen csengett a fák között.
Áron elfordulva hallgatta a fiút.
Aztán válaszolni akart neki, lassan felé fordult, de a pad üres volt.
Odalépett és tenyerét rátette a fára, ha itt ült valaki, meleg kell, hogy legyen, futott át az agyán.
De a fa hideg volt, mint az erdő levegője.
Körülnézett, sehol senkit nem látott, így aztán lassan elindult visszafelé.
Hosszúnak tűnt az út, csak botorkált előre a gondolataiba mélyedve, de végül csak meglátta a padot, a barátai már ott ültek.
Amikor zilált hangulatban odaért hozzájuk, és leült, nem volt kedve beszélgetni, csak valami bizonytalan furcsa érzéssel fürkészte Tom sírástól kivörösödött arcát, és Ábel lesütött néma tekintetét.
Kedves Noémi.
VálaszTörlésA park, a maga földöntúliságával, mindenek felett lebegő békéjével, nem csak megállítani képes az időt, de vissza is tudja forgatni. A megelevenedett múlt, az önmagammal való találkozás, a mai milyenségemmel, megrázó élmény.
A park, lehetővé teszi, a magamba nézés lehetőségét, rádöbbent, az akkori hibáimra, amin változtatni nem lehet.
Sokat lehetne erről beszélni, megmozdított bennem valamit írásod.
Igen jó munka.
gyuri
A fiúk csodálkozó, értetlen szavainál már gyanakodtam, lehet, hogy e hely különlegességet ígér: alkalmat ad arra, hogy leülve felelevenítsenek, elbeszéljenek emlékeket. Hát ez lett, de mindenki csak úgy magában gondolt vissza, szembesült múltjával, jelenbéli egójával. És ahogyan Ábelnél történt, bizonyára ugyanígy társaival is (a befejezésből gondolva). Tetszett a megvalósítás, kedves Noémi! :) Hogy javításra is ajánljak valamit: néhol hiányzik a második gondolatjel a beszédjeleknél, vagy a beszúrás esetén is elmaradt, például itt: "– és leültette egy fa tövébe –,"… tény, persze, hogy ez csak formai dolog.
VálaszTörlésKedves Gyuri,
VálaszTörlésÖrülök, hogy elolvastad és tovább gondoltad, köszönöm a hozzászólásodat :)
Kedves Francis,
VálaszTörlésNagyon köszönöm, hogy elolvastad és a hozzászólásodat, igazad van, néha elveszem a gondolatjelekben, hová,mikor kellene, jó a meglátásod :) és a formai dolgok fontosak, hiszen itt a kifejezésmód az írás. Örültem, hogy szívesen olvastad :)
Fantáziadús írásod szeretettel olvastam: Mila
VálaszTörlésA tájleírás dús fantáziával társítva. - Így jellemezhetem röviden kitűnő írásodat! Gratulálok!
VálaszTörlésSzabolcs
Tetszett az írásod, remek leírásokkal, és elgondolkodtató befejezéssel. A megélt dolgainkat javítani, módosítani sajnos már nincs lehetőségünk, csak tanulhatunk belőle, hogy egy út után ne ugyanoda lyukadjunk ki. :)
VálaszTörlés