Kapolyi György: Csigalépcső

Az omlatag pincefolyosó végén rozsdás vasajtó díszelgett, a rárakódott por és pókhálózuhatag tanúsága szerint, emberemlékezet óta nem nyitotta ki senki.

Mire a férfi elért idáig, keze- lába reszketett a kimerültségtől, az oxigénhiány kellően megtette hatását, hangosan kapkodta a levegőt, folyt róla a víz.

Reszkető kezekkel markolta meg a vasajtó felpöndörödő szélét, és tiszta erejéből húzni, rángatni kezdte.

Már majdnem feladta a küzdelmet, elfehéredett ujjaiból kiment az erő, mire az ajtó nyikorogva megmozdult. Akadozva, zötykölődve engedett az erőszaknak, egyre nagyobb rést adva a betolakodónak. Mire akkorára nyílott, hogy a férfi be tudott csúszni, beerőszakolta magát a résen, észre sem véve a mellkasán keletkezett horzsolásokat.

A sötétséget vágni lehetett, hiába várt, hogy szemei hozzászokjanak, hamar belátta, merő ábránd.

A sötét üregből meleg, nyirkos, nehéz levegő ömlött arcába, még lélegzete is elakadt.

Az omló falat támasztva, bal lábát előrenyújtotta a semmibe. Rövid keresgélés után, megérintette a kőlépcsőt. Óvatosan ráereszkedett, maga után húzva másik lábát. Kissé szédült, bal kezével az omlékony vakolatba markolt, jobbjának kabátujjával végigtörölte csuromvizes arcát. A szemeibe dörzsölődött por és izzadtság marta, de nem tudott mit tenni ellene. Torka úgy kiszáradt, alig tudta szájpadjáról lerángatni feltapadt nyelvét. A vastag éjszakában egyetlen támpontot sem vélt felfedezni, teljesen elbizonytalanodott.

Hosszú ideig ácsorgott a lépcsőfokon, mire újra keresni kezdett lábával, és megérezte a következő grádicsot.

Hamar észrevette, minden fok bal oldala vékonyan kezdődött, és jobb felülete, a falnál kiszélesedett. Kitapogatta, a fal is erősen vele fordult. Egy csigalépcső – mormogta zihálva, ez egy csigalépcső.

Most már bátrabban rakosgatta lábait maga elé, idegesen fogva a falat.

Már nem gondolt semmi másra, mint a lemenetel kényszerére. Mindenáron le kell jutnom – zihálta rekedt hangon, és igyekezett lépteit gyorsítani.

Már nem tudta mióta megy, lassan elveszítette minden időérzékét. Csak annyit érzett, nagyon régen.

A levegőtlen hőség egyre elviselhetetlenebbül szorította össze mellét, érezte, halántékán és homlokán kidagadnak az erek.

Észrevette, ha kinyújtja mindkét karját, gond nélkül eléri mindkét falat. Ez némi biztonságérzetet adott, két tenyerét végigcsúsztatva a falakon, óvatosan leült.

Körülményesen kibújt felöltőjéből, kis ideig karján tartotta, majd a láthatatlan lépcsőre ledobta.

Nem cipellek – búcsúzott kabátjától, magamat is alig tudom, ebben a hőségben úgy sem lesz rád szükségem. Zsebéből előhalászta viseltes cigarettás dobozát, reszkető kézzel rágyújtott. Tüzének szerény fénye nem tudott megbirkózni a sötétséggel. Kissé lenyugodott. Megpróbálta józanul végiggondolni a hogyan továbbot, de nem tudta összefogni széthullott értelmét. Majd kialakul – nyugtatta magát.

Nehézkesen feltápászkodott, két ólomlábát alig érezte, gépiesen folytatta tapogatózó - lefelé haladását. A levegőtlen hőség egyre nőtt, már ingét is ledobta, de nem lett könnyebb. Ezt nem fogom kibírni – motyogta, nem kapok levegőt. Tántorogva, rogyadozva ment tovább.

Semmi nem tarthat örökké, egyszer ennek a lépcsőnek is vége kell legyen – suttogta, mintegy erőért fohászkodva saját magához.

Már csak pislákoló öntudata, és eszelős eltökéltsége vitte előre.

Hallucinálni kezdett, suttogásokat vélt hallani és nyögéseket, lekeveredve távoli sikolyokkal, valahonnan az éjszaka mélyéből. Olyan kimerült volt, már meg sem ijedt. Összekuszálódott gondolatainak maradványai között, egyetlen érthető igénye pislákolt, a mindenképpen élve maradni eszelős vágya. Most már pihenői egyre hosszabbak lettek, a felállások is kínkeserves vergődésekre emlékeztettek. De ment tovább. Hallucinációi úgy felerősödtek, hogy a kiáltásokat úgy élte meg, mintha fülébe szólnának. A hörgéseket és nehéz láncok csörgését – háta mögött hallotta. Körülvette a zaj, benne forgott, tántorgott, kitéve a teljes védtelenség borzalmának.

Aztán csend lett, hallani vélte a hamisan felcsendülő gyászindulót, amiről tudta, a saját temetésén szól. A feltámadt forró tengeri szélben albatroszok bravúros repülési mutatványait nézte, egy nagyon kövér öregasszony heverészett a parti homokon, és kedvesen integetett felé.

Sellők úszkáltak a sekély vízben, aranyhajuk csillogott a fényben.

A férfi csak meggörbülten ült a lépcsőn, üvegesedő szemekkel, merően előrenézett, mint aki valamit lát a nehéz pára nyúlós feketeségében.

Kép: Kapolyi György alkotása