Valahol a lelkünk mélyén,
tudat alatt rejtezik,
táplálja az életkedvet,
titkos remény,
furcsa hit:
várunk, várunk,
valakit vagy valamit.
Nehéz lenne megnevezni,
kit vagy mit.
Észrevétlen megérkezik,
bejelentkezik.
Újra szüli önmagát,
ha elfárad, meg- megáll.
Percről percre
életünket
e hit gördíti tovább.
Egyszer mégis, üt az óra,
földre hull a mutatója,
elfogyott a váró hit,
nem várunk semmit, senkit.
Üres a lelkünk és fakó,
színtelen, mint a hó.
Fagyos a lehelet,
nem várlak, ne keress!
Ez nagyon így van, kedves Sarolta. Kell a remény, a hit, hogy dolgainknak értelmet adhatunk, különben kiüresedik a lelkünk, s mi marad? Nagyon jól érzékeltetted, mi az, ami éltet, energiát ad, s ha ez nincs, milyenek lehetünk. :)
VálaszTörlésHosszú élet és a tanári pálya tanított erre a bölcsességre
Törlésaz idő elszállt, már csak a kaszást várom - igaz, nem éppen szívesen, de eljön hamarosan