Kinyitom a szemem,
végtelen kékség vesz körül
vagyok puha fehérség
kívül-belül.
Nincs anyagcsere,
nincsenek salakanyagok,
anyagtalan lélek vagyok.
A halál tisztára mosott.
Létezem,
de mégsem,
elpárolgok a kékségben.
Ez itt az amnézia világa,
színtelen a feledés
virága.
Nincs mocskos emlék,
feledni méltó,
nincs nosztalgiázás,
ismétlésre vágyó,
fájó, kínzó.
Semmiben - egészen,
a Semmi kéjes
örök örömében
közepében,
láthatatlan képben,
hallatlan zenében,
néma szavakban
gonoszoktól
szabadultan
elmúlt a múltam.
Nincs jelenem,
nincs jövőm,
de lehet,
talán egyszer mégis
eljövök.
Leírtad, Sarolta, milyen lehet, amikor már elmúlt minden. Ámbár jelzed, lehet, hogy a lélek kéjes örömöt is érez. A záró sort olvasván hinnénk, hogy talán vágyból is maradt picinyke, de inkább azt gondolom: véled – nem kizárt, hogy újjászületsz. :)
VálaszTörlés