Kapolyi Noémi: A pavilon

A parkban álló pavilont nem használták semmire.
Néhány lépcsőfok vezetett az alapzatára, amelyből hat oszlop emelkedett és tartotta a kis többszögletű, felfelé kunkorodó peremű tetőt, ami így egy pagodára emlékeztetett.
A pavilon köré valaha rózsabokrokat és bukszusokat ültettek, amik aztán egészen elvadulva, dúsan és buján ölelték körül a kis építményt, teljesen eltakarva azt a sétálók szemei elől.
Ármin csak késő délután mozdult ki kellemesen hűvös lakásából, amikor a nyári éj már előreküldte enyhe fuvallatait, hogy végre egy kevés frissességet csempésszenek a rekkenő és fullasztó levegőtlenségbe.
Szokásához híven ugyanott sétált végig, ahol minden este, először a széles sétányon haladt végig, aztán letért arra a kis keskeny, barna kavicsokkal felszórt utacskára, ami kanyarogva futott be a bokrok közé, és elvezetett a kis elhagyatott pavilonhoz.
Most valahogy minden más volt, mint általában.
Apró hangok szűrődtek ki a bokrok közül.
Aztán megérintették azok a kellemes hangfoszlányok, amik a szellő enyhe feléledésével hol felerősödtek, hol egészen elhalkultak.
Cipőjének talpa alatt minden lépésénél megcsikordultak a kavicsok, ezért Ármin inkább megállt, hogy betájolhassa, vajon honnan szól a zene.
Úgy vélte, mintha a pavilonban játszana valaki hegedűn, mély, meleg tónusú, lágy hangokat kicsalogatva a hangszeréből, ezért elindult abba az irányba lassan ment, és figyelt.
Ahogy óvatosan lépdelt egyre erősebben hallotta az elbűvölő dallamot, ami fülbemászóan ívelt lendületesen felfelé, azután trillázva már indult is vissza, halkan, kecsesen, melankolikusan.
A bokrok ágai azonban most sűrűn egymásba nőttek, Ármin úgy érezte magát, mint valami felfedező, teljes izgalomban óvatoskodott előre a bozóttá sűrűsödött bokortömegben, számítva arra, hogy rózsaágakat is szét kell esetleg hajtania.
Nem is emlékezett arra, hogy itt a parkban ekkora elhagyatott terület lett volna teljesen telenőve elburjánzott növényekkel.
Arra gondolt, hogy talán eddig a másik oldaláról közelítette meg a kis építményt, ez az oldal pedig járhatatlan.
Lassan eljutott arra a pontra amikor nem tudta, merre kellene tovább haladni, megállt és körülnézett.
Semmi nem ért hozzá a ruhája ugyanolyan rendezetten állt rajta, mint mikor sétára indult, mégis kezdte úgy érezni magát, mintha valami fogoly lenne.
Minden növény az útját állta, bár ha megfogott egy ágat, elhajlíthatta és továbbléphetett, de szinte ugyanott találta magát, ugyanúgy körbevéve, mint az előbb.
Ármin felnézett az égboltra, és meglepődve konstatálta, hogy már besötétedett, a csillagok sárgán és aprón ragyogtak a mélykék égen.
Az esti szellő egészen elállt, a meleg kezdte eluralni a parkot és a bokrok közt egyenesen fullasztóvá vált.
Érezte, hogy egyre több verejtékcsepp rohan le a hátán, kézfejével megtörölgette jéghideg homlokát.
-Még ilyet-szólalt meg félhangosan- most akkor mi legyen?
Hirtelen élesen és egészen közelről zendült a hegedű.
Arcát a zene irányába fordította, amikor orkánszerű szélroham csapta az arcába a vékonyabb ágakat, és rengeteg levelet, majdnem hátratántorodott, szemei elé emelte a karját és felnézett, az erős szél szembe süvített, egészen lehajtva a gyengébb növényeket, a csillagfényes nyári éjszakában ott állt előtte a pavilon, enyhe fényben fürödve és a közepén valaki hegedűn játszott.
A szél erősen fújt, néha felsüvített, tépve-szaggatva a leveleket, belekapott a ruhájába, de nem döntötte fel, inkább a környezetét tépázta.
Ármin megpróbálta a karjának védelmében megnézni ki lehet ott.
A hegedű már erőteljesen szólt, néha egészen vadul és élesen, a mély hangok szinte rekedten hasadtak fel a hangszerből, majd a zene elhalt, a vihar erősödött és a valami ránézett.
A fekete keskeny arcban szinte elveszett a sötét tekintet, és ő mégis úgy érezte, hogy a következő szélroham a levelekkel együtt a lelkét is kitépi belőle.
Aztán a lény mögül két sötét szárny mozdult előre, a pavilon fényei sötétültek, majd sárgás azután vöröses tónusban kezdtek izzani.
Az alak enyhén emelkedni kezdett, majd vízszintesbe fordult, és a széllökések közepette előrelendülve kivágódott Ármin felé, és elhúzva fölötte felszállt a nyári éjszakába.
A vihar szinte azonnal elnyugodott.
A bokrok összezártak.
Ármin érezte a szájában a fémes ízt, aztán a fülei csengeni kezdtek, az agyát valami tompaság szőtte be, majd minden elsötétült.
Úgy érezte kőből van a teste, és mégis hall valamit.
Érintés az arcán, szólongatják.
-Uram! Uram mi van magával? Hall engem?-kérdezi egy hang.
Egy férfi is tartozik a hanghoz.
-Igen, de...-Ármin felült.
-Köszönöm, már rendben vagyok.
-Azt hiszem rosszul lettem a pavilonnál.-motyogta-, menjen csak, köszönöm.
A férfi furcsán nézett rá, aztán otthagyta őt.
Miután felállt és leporolta magát egy kicsit, körbenézett.
A parkban volt, a nagy sétányon.
Látta, hogy a széles út átszeli a parkot, lassan elindult hát visszafelé, ahogy lépkedett és kezdte jobban érezni magát, figyelte, mikor ágazik le a kis barna kavicsokkal megszórt út, de úgy ért ki a park kapuján, hogy az utat nem találta.