Szilaj lován vadul vágtat
fehér lepelben csontlovas,
csontkeze felém int, kacag,
Lázas álmomban vacogok.
Tajtékos ló, - halállovas,
egyre közeleg, eltapos,
meleg vér folyik a földre,
verejtékemben fürödve
keserves kínok keltenek
lassan foszlik a rémület,
a csontlovas nevetve int,
holnap jövök hozzád megint.
Versbe szőtt rémálmod engem is gyötör néha, nem vagy egyedül.
VálaszTörlés"a csontlovas nevetve int,
holnap jövök hozzád megint." Egyszer mindannyink rémálma valóra válik. Szép vers, tetszett.
Ez a csontlovas szórakozik a halandóval, de te ne hagyd magad, Sarolta! Mutassa csak meg versed "túlélő hőse", hogy nem adja át magát az elmúlás félelmének, nap mint nap képes életet adó tettekkel feledtetni a rémületet. :)
VálaszTörlés