Önsajnálatba fulladt a reggelem. Fáj a kezem, esik, hideg van. Párás, fullasztó a levegő. Mit vegyek fel, hogy most ne fázzak, de délután hazafelé mégse kelljen cipelni a fölös ruhát. Szóval már hajnalban „komoly” gondokkal küzdöttem. Reggelente 1 óra az út, amit végig olvasok, így kibírható, sőt még kellemes is. Szinte mindig ugyanazokkal utazom, de nem foglalkozom senkivel, semmivel, mert leköt a könyvem. Ma ez is más volt. Felszállt valaki a metróra és mint a ketrecbe zárt tigris nagy tempóban járkált ajtótól ajtóig. Fel sem néztem, hiszen mi közöm hozzá, ki mit csinál, na meg gyáva is vagyok és lapítottam, mint a többiek. A lábát láttam a könyv felett, abból leszűrtem elhanyagolt állapotát, az otthon tartós hiányát. Vágni lehetett a feszültséget. Aztán mégis felnéztem: az arcába, a szemébe. Egy 18-28 év közötti fiú (a kor meghatározásával mindig gondom van) tiszta, okos meleg tekintetével találkoztam, amiből sütött a kétségbeesés. Nem féltem tőle, féltettem, segíteni szerettem volna, de mint a többiek, én sem tettem semmit, lapítottam tovább, most pedig furdal a lelkiismeret. Ma nem kellett volna felkelnem!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése