Beletört árnyak
hadonásznak
a tükörben,
hol összefont veled a valóság
karjaiban elringatott
két illúzió
közt
fékezhetetlen
ösztönöd.
Nyúlik elém
alakod kéjes
szempárjáról kifinomult
mozdulása,
apró
sóhajával azonosulok
lélegzeted visszhangjainak
fáradozásai előtt.
Képzelem,
illatod
s nem létező érzéseimmel
vívok játszmát
előtted.
Útnak indult sereged
csatáinak szétesését
kémlelem
szorítva ajkad ajkaim közé
úgy
összefonsz,
ahogy gondolatodba férkőzött
sivár unalom
fékez.
Háborút.
Horváth Lívia
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése