Hiába lettem olyan, mint a föld,
olyanná szeretnék lenni, mint a folyó.
Kicsi ér vagy patak, talán csermely,
hajózható folyam.
Beágyazódott maradék,
mozdulatlan tóba, mocsárba haladó sekély
menedék…
Létrejött mozgás, mélységi- elem
vízgyűjtő , megeredt lélek neked
hogy, adhassam medremet
„ a szeretett szívekért”
már messzire ért a szenvedés…
Hiába lettem megkésett partlakó,
figyelő nő harmóniában,
harcot vívok a parttalan aggódásban,
formám, a széles környezet.
Gördülékeny, áldott vízesés- hegyen
soha nem leszek…
Hegek tartanak fent.
Álomba torkollik a feledés.
Horváth Lívia
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése