Románné Molnár Erika: Egy futás története 5. rész

Egy erdő mellett ébredt. Olyan álomszerű volt, mint a mesében. A fák éltek; ágai susogtak, elértek hozzá. A fekete mélység elnyelte pillantását. Az erdő szinte lélegzett: szívta magához, és engedte. A szentjánosbogarakkal repült a mezőig. Csillagokként repdestek mellette. Csak ámult, mennyi szépség s élet ébred így este a természetben. Az éjszakai hangok különös zenét ihlettek. Nem félt az ismeretlen világtól, elmerült a sötétségben. Semmi sem változott, minden maradt a régiben. Sötét volt, a fények kontúrokat rajzoltak: hidakat, épületeket. Lámpaóriások törtek az ég felé, s a folyón színes csillámok játszadoztak. Zörögve elhaladt a villamos, kerekei fémesen csikorogtak a kanyarban, és az este megint unalmasan ásítozott. Kiskorában sokszor ébredt úgy, hogy gyengének érezte magát, nem tudta mi ez, csak azt mondta: - Nem jó Anyu! Akkor az édesanyja körbeölelte, aggódva leste, mint veszi a levegőt, sápadt arcát simogatta és halkan szólt: - Ne félj Cilukám, mindjárt meggyógyítalak, jobban leszel! A kályha reggelre elfeledte melegét, fázott a takaró alatt. Édesanyja vasalóval melengette kis trikóját, és úgy adta rá. Még az ágyban öltöztette, meg ne fázzon. Nagyobb korában mesteri módon gyújtotta be a kályhát, mindig elvállalta, ha nem akart begyulladni, s anyja feladta. A cserépkályha melege… mint anyja ölelése… minden benne maradt… elhozta magával e titkot, s így nem fázott. Mély volt a víz. Kusza vonalakat rajzolt felszínére a város fénye. Elmerült az emlékek fájón messzi múltbéli képeiben, halként merült a mélyébe. Elúszott… messze... álmodni...