Versekkel élni...

„Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne” – hirdeti Farkaslakán Tamási Áron szép üzenete.

„Itthon vagyok itt e világban, de nem vagyok otthon az égben” – mondja Kosztolányi. Otthonosan mozgok az égben, de nem vagyok igazán otthon magamban – mondhatjuk mi, mai olvasók.

S vajon a mai kor embere nem éppen fordítva mondhatja-e?

Valahogy így: hiába mozgok már-már otthonosan akár az égben is, önmagamban mégsem vagyok otthon. Miért is? Mert mi, a modern világ rohanó emberei féktelenül száguldunk e korban, versenyt futva az időben  mesterségesen generált, száguldó sebességű gépezetekkel, és a megismerésükért, megszelídítésükért…? – ami persze már soha nem lehetséges – zajló versenyben már-már elgépiesedő embertársainkkal. De miért e sietség? Miért e féktelen felfedező túrák, amelyek feledve az ember szelíd természetét, lélektelen hajszára kényszerítenek, miközben lélekben feltétlenül egy helyben toporgunk.

Talán ezért van (volna) olyan nagy szükségünk lelki táplálékra.

Talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét, lelkét az ég felé emelve, hogy közben meglássa, észrevegye, érezze újra  a körülötte  vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, azon túl a lét tiszta szépségét, értelmét, érezze, megérezze, megélje  újra azokat az érzéseket, létélményeket – mint szeretet, hála, szerelem, alázat, szomorúság, bánat – amelyek nélkül az ember is gép csupán.

A költő biztosan azért éppen költő, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét az eszeveszett gépezet pörgéséből, mielőtt végérvényesen elragadná. Azért fogalmaz másként, mint a hétköznapi ember, hogy felélessze lelkünkben a megkövesedett érzéseket, amelyek átélésével újra érző lélekemberek lehetünk, és lelkünk szabadon szárnyalhat tovább. Az ember lelke ugyanis szabadságra, repülni vágyik, de nem céltalan, eszeveszett fizikai rohanásban, hanem szelíden, ahogyan néha hazaérkezünk szülőházunkba. Így érkezhetünk talán akkor majd végtelen utazásunk örök mesgyéjére, ahonnét az út már ugyanoda vezet… Oda, ahol a végtelen béke, nyugalom ölel majd magához valamennyiünket, úgy, ahogyan anyánk, apánk egykor. Ahol bizton érezhetjük majd a szó mondhatatlan ízét: haza érkeztem.

Addig is, az odavezető úton kössünk barátságot a mával, a MOST-pillanatokkal, ne csupán túléljünk, éljünk! Fogadjuk el, amit kínál a sorsunk, szeressünk, sírjunk, mosolyogjunk, és tekintsünk csodaként valamennyi megélt létpillanatunkra.

Ne féljünk a szomorúságtól, de az örömöt megélni sem, hiszen ezek igazi, mély átélése nélkül az emberlét csodája értéktelen száguldás marad.

A vers, az irodalom segíthet e szárnyalásban.

Néhány szép idézet, hogy emelkedjen a lelkünk - föl, az ég felé:

Lehet-e ezeknél szebb szavakkal elmondani hiányt, lelki gazdagságot, örömöt, szomorúságot?

„Az ablakok a régi kertre néznek,

ott pár virág a fal felé hajol:

gyomok közt nőttek üdvözlő szavaknak

a régi tőről, régi hant alól,

a verejtéket, könnyet megköszönni,

anyácskának hű, gondozó kezét.

Ők nem tudják, hogy már hiába szépek,

és szirmukat a szél úgy tépi szét,

úgy, mint anyácskát és házát az évek,

könnyes végét egy drága szép mesének.”

(Nagy Márton: Pusztuló falusi ház)

„Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, eget-ostromló akarattal -

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.”

(Reményik Sándor: Kegyelem)

"Miközben fiad ragyogó erényeiről elmélkedel, öledben szinte újra ringatod! Most jobban a tiéd lehet, mint bármikor, most nincs semmi már, ami tőled elvonja őt, már soha többé nem okoz neked rettegést, bánatot....Fiadnak legfeljebb az arcvonásai pusztulnak el, ő maga halhatatlan, s élete most valóban tökéletes, mert levetette idegen nyűgeit, s igaz énjére végre most rátalált.”

(Seneca – a gyászról. E sorokból értettem meg: lehet így is… - ilyen fájó-szépen.)

„Lehet, hogy ábránd, hogy szabad az akaratom, de én tudok - vagy azt álmodom, hogy tudok - adni. Tudok bátorságot adni, bár én híján vagyok; tudok reményt adni, bár nincs bennem belőle; tudok tudásvágyat kelteni, bár magam alig értem vagy sejtem, hogy mi az. Inkább barátként, mint költőként akarok fennmaradni”

(Borges)

"Csakhogy ki az Isten? Erre kétféle felelet van. Az első feleletet hasonlattal mondom el: az Isten végtelen lélekóceán, s mi megfagyott cseppecskéi vagyunk. Ezek a mi arcaink, maszkjaink, szerepeink. Ezekre mondtuk, hogy ÉN. De amikor eljön a nagy olvadás, a cseppecskék, akik voltunk, egytől egyig elveszítik egyéni arcukat, jellegüket, személyiségüket - és beleolvadunk a Végtelen Óceánba. Nem leszünk többé. Tudatunk kialszik, és beleomlunk a Nirvána egységébe. Voltunk kék, lila és vörös, kövér és parányi cseppek, gőgösek, szerények, szépek és csúnyák, sok önálló kis személy, fájdalmas, egyéni ragyogás - de visszabukunk az egészbe. Volt én - nincs én. Senki sem marad. Arctalan masszává olvad minden. Csepptelenné, hullámtalanná, éntelenné”

(Müller Péter)

Semmi sem történhet egyetlenegyszer, semmi sincs, ami szellemesen időleges. Az elégikus, a súlyos, az ünnepélyes nem uralkodik a Halhatatlanokon. Homérosz meg én Tanger kapujában váltunk el; azt hiszem, nem is köszöntünk el egymástól. (Borges)

„Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,

Már nem voltunk fiatalok –

Házunk körül virágzó sírkeresztek,

Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,

Akkor is, ha férj-feleség

Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,

Fogják egymás kezét.”

(Vas István: Mikor a rózsák nyílni kezdtek)

„Álmomban szépek az angyalok,

Ha anyám arcához érek,

én is boldog vagyok.”

(Szabó Andris, bősárkányi, vak kisfiú dalából)

„Apám az életet kereste,

a nagyszerűt. Aztán az este

vad vonója szívére szállt.”

(Csiky Ágnes Mária: Apám)

„Repülj képzelmem, csillagokig szállj,

Az Isteneknek lángitalt kínálj!

Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

Repülj, semmi se szegje kedvedet,

Repülj, szakítsd magadra az eget,

Építs, vagy ronts; neked minden lehet!”

(Reményik Sándor: A gondolat szabad)

„A költőben két ösztön működik. Egyrészt minél teljesebben ki akarja fejezni magát, másrészt érzi, hogy engedelmeskednie kell a vers homályos eredetű és értelmű törvényeinek, amelyek nem az ő élményeiből fakadnak, hanem messze megelőzték azokat.”

(Komlós Aladár – a versről)

Jó utat, Kedves Olvasóm!