(A fotón szereplő személyek: Bucher József - Bús Mihály - Baka István - Cseh József - Csapó János - Baka János - Takács György - Horváth Gyula - Szaksz Sebestyén - Takács István - Hausnecht Ferenc - Kozár János)
Ez november 19-ig, Erzsébet napig tartott. Ezen a napon arra ébredtünk, hogy szobáink sötétek, mert az ablakok alatt nem égnek az oszlopokon lévő villanylámpák.
Az ablakon kihajolva látjuk, az őrtornyok is sötétek és üresek. Egyből valami rossz fordulatra gondoltunk, de ez most mást jelentett.
Az őrtornyok használata és kivilágítása, a villanyoszlopok lámpáinak égése végleg megszűnt. Ha valaki menni akart valahova – nem kérdezték hova megy. Meg is nőtt rövid idő alatt a szökések száma. Nem a kapun, hanem a kutyarésnek nevezett kerítés alatti lyukakon. Ha valaki elakadt, segítettek a drót felemelésével. Minket a gyávaságunk, a német nyelv nem tudása, a közelgő tél, az 1500 km-nél nagyobb távolság mellett még az amerikai és orosz zóna is visszatartott.
Ezután vasárnaponként csoportosan jártunk ki a templomba, az őrkíséret inkább csak formaság volt. Délutánonként megszokott lett a vendéglő látogatása, mert ezt a zsoldunk megengedte. A sör olcsó volt, ezzel pótoltuk a hiányzó kalóriát.
A sok fogoly között összejött egy futballcsapat és egyszer játszottak a városi futballcsapattal. Ez botrányba fulladt. Az egyik magyar játékosnak nem tetszett valami és elszabadult a keze. Ebből komoly veszekedés kerekedett. A csapatunk angol kíséretet kapott, de nem gyalogost, hanem harckocsist. A harckocsiból leadtak egy sorozat lövést – igaz, csak a levegőbe. Ezzel vége lett a futballmeccsnek.
Két héttel később az angol őrök is összehoztak egy futballcsapatot. Ebben még a táborparancsnok is játszott, de most enyhébb vérmérséklettel zajlott a meccs. A játszó táborparancsnokkal szemben udvarias akart lenni a magyar játékos – erre a táborparancsnok lefújatta a meccset, összehívta a játékosokat, és azt mondta, illetve mondatta a tolmáccsal: most ő is futballista és nem táborparancsnok. Nyugodtan támadják a futball szabályaiban megengedettek szerint.
Ezután igazi barátságos futballmeccs lett. Ők, ha őreink is – nem éreztették a fölényüket. A tisztekhez tisztiszolgaként kijártak a mieink közül. Nekik nagyon jó soruk volt. Ha dohányoztak, akkor finom cigarettával, ha nem, akkor csokoládéval, cukorkákkal, süteményekkel látták el őket. Még a barátaiknak is jutott belőle. Bennünket a németek láttak el élelemmel. Elégnek elég volt, de az egyformaságuk miatt eléggé untuk. És csak ritkán volt hús abban, amit adtak.
Akik amerikai fogságban voltak, az ő elmondásuk szerint, egy ideig az elhelyezésük és ellátásuk nagyon mostoha volt. De mintha pótolni akarnák az elmúlt idő gyenge ellátását, később nagyon megváltozott minden. Ezután nem volt ritka a 4-5 fogásos ebéd. Ebben sokszor volt csoki, cukorka, sütemény és befőttek különféle változatai.
Mi is kaptunk elegendő ennivalót, igaz néhány egyénnek ez sem volt elegendő. Ez otthon is előfordul, hiszen kisebb és nagyobb kosztú egyének mindenhol vannak. Ez inkább a vacsorára vonatkozott.
Nagyjából leírom az étrendet.
Reggelire fél liter feketekávé. Ez finom babkávéból.
Ebéd: egyliteres kanállal, tarlórépa leves hol több, hol kevesebb krumplival. Ezt cukorrépa vagy káposzta válthatta fel. Ezekbe nagyon kevés hús került. Tészta helyett darált vagy kiüttetett árpa.
Vacsora: ezt az ebéd után osztották ki. A fél kg kenyér sohasem maradt el. Volt, aki ebből evett az ebédhez – ez mindjárt csökkentette a vacsoráját. A kenyér mellé 1 dkg vaj és 1 dkg margarin, vagy másfél vaj margarin nélkül. Ehhez gyakori volt egy kanál lekvár vagy méz. Ezek helyett néha egy darab felvágott. Ez a legtöbbször hús és bőrke, de a legtöbb a vér, vastagbélben kifőzve. Tehát ezek volta, amiket megunattak velünk. Éhenhalás nem volt, de hízókúra sem. A karácsonyt elintézték 5 db keksszel.
Ezen távollévő idő alatt egyszer voltam gyengélkedőn. Az orvos a vizsgálat alatt látja a sebesülésemmel kapcsolatos sebhelyeket és kérdez felőle. Ezután újra és újra alaposan megvizsgál, majd a következő tanácsot adta: ha haza kerülök, a munka helyett inkább sokat meséljek. És ha valami rendellenességet érzek – menjek orvoshoz, és ne hagyjam el az orvosi vizsgálatot. Ha ez az orvos lett volna a behíváskor – nem kerülök ilyen messzire.
A szabadidőmben – ami volt elég – tutyik készítésébe kezdtem. Először magamnak, majd a vasárnapi templomba menetelkor kaptam a megrendeléseket. Az árát részben kenyérrel fizették. Mindig volt tartalék kenyerem és másoknak is tudtam adni.
Ilyen körülmények után már túl vagyunk a három hónapon, csak a hazamenetelről nincs semmi kedvező hír és nem kapunk arról sem hírt, otthon mi van és tudnak-e felőlünk valamit. Vannak, akiket megkeresnek a kitelepített németek, de Szekszárd felől semmit sem tudnak. Beszélnek sok mindenről, többek között a pénz romlásáról.
Azért, hogy nekünk is legyen kis megnyugvásunk, egy Szekszárdról jött levél ígérkezik, mégpedig Németh Jánosnak, aki Baka Bözsi férje. Ezt egy kitelepített sváb ismerősünk hozta. Nagy volt az irigység, de részben a megnyugvás is, mert nem írt senkiről az ismerősei közül. Így a remény feléledt bennünk – talán hasonlót tudnának nekünk is írni.
De az irigység megváltozott, mert ez a Németh János, aki e sorokat kapta, agyhártyagyulladással a kórházba került. Nagyon súlyos az állapota. Magas a láza, szemei, arca, szája elferdülve. A Dortmund melletti aplerbecki kórházban ápolják. Kijárunk hozzá. Villamos járat van, így lehet gyakran látogatni. Látva a gyengülését – ismétlem – az irigység megszűnt. Lehet, hogy ezek az utolsó órái. Legalább ez a levél adott egy kis vigaszt neki. Az utolsó látogatásunkkor már azzal a gondolattal váltunk el, hogy a holnapot már aligha éri meg. Egy kis vizet kért, így az utolsó pohár vizet én adtam neki. Mire a táborba értünk, már azzal fogadtak – a beteg, akinél voltunk, már örök álomra tért.
Január 14-én, ugyancsak az itteni temetőben temették el. Nagyon sokan megjelentek a temetésen.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése