Újra elmúlt fél hónap és mi még mindig itt vagyunk. Itt, mert az otthon iránti vágyat legyőzi gyávaságunk, és talán valamit ráfoghatunk az elővigyázatosságra és a német nyelv nem tudására is.
És arra, hogy mégiscsak január van és tél. Ehhez jön még a már jelzett 1560 km-es út. Hiába vártuk a szállítást, végül mégis a szökésre határoztuk el magunkat. Ennek is volt bizonyos előzménye. Ez pedig a következő: az angol táborparancsnok napi beszélgetésre minden nap fogadja a mi parancsnokunkat és a hivatalos megbeszélések után baráti beszélgetés formájában kérdezi, mi az oka, hogy a közelgő tavasz ellenére kevesen határozzák el magukat elmenetelre. Hivatalos szállításról nem tud, de arról már volt szó, hogy a csökkent létszámú táborokat összevonják, és valami munkaalkalmat keresnek a táborlakóknak. Nem lehet ennyi fiatal munkaerőt henyélni hagyni. Ők nem akadályozzák az elmenetelét azoknak, akik önként akarnak távozni. Ez nem titok és ezt közölheti a társasággal.
Nekünk sem kellett több. Az idő szép, pár nap és itt a február. Másnap elkezdtük a készülődést és Ausztria határáig, Passauig váltottunk vonatjegyet. Ez 700 kilométeres távolság. Január 29-én este annyi utas lett, hogy két kocsit kellett a járathoz kapcsolni. Ezzel elindultunk hazafelé. Kölnben és Aschaffenburgban egy-egy éjszakát álltunk. Frankfurtban egy fél napot várakoztunk. Így február 2-án ért vonatunk a végállomásra, Passauba.
Itt van egy átmeneti fogolytábor az Ilz folyó partján, ahol szállást és reggelit kaptunk. Közölték velünk – a szomszéd helység Pocking. Ott van egy nagy fogolytábor, ahol el lehet helyezkedni. Érdeklődésünkre megtudtuk, hogy valóban nagy a tábor, de túlzsúfolt. Ágyanként több személy alszik. Így nem siettünk itt helyet kapni.
Jobbnak gondoltunk egy másik megoldást. Találkoztunk Tolna megyei rendőrökkel, akik a kitelepített németeket hozták e tájra és velünk beszélgetve közölték, hogy őket azzal az utasítással látták el, ne menjenek üresen haza, hanem ha van hazamenni akaró magyar, vigyék őket haza. Erre mondtuk nekik, hogy mi azok vagyunk, akiket keresnek, ezért a kocsikban elszállásoljuk magunkat. Meg is engedték. A kocsikban fekhelyhez való szalma, a fűtéshez kályha, fűtőanyag az ilyen nagy állomásokon található.
De nagy volt a csalódásunk. A haraminak vélt indulásra várnunk kellett. Ez már amerikai zóna és az ő engedélyük nélkül nem indulhat el foglyokkal megrakott szerelvény.
A hazamenetel vágya már belobbant bennünk és félelmünk napról-napra nőtt. Mire is érünk haza a már több, mint 15 hónap tudatlanság után.
Eltelt újabb kilenc nap és végre megindultunk a berakodási helyre. Még be sem fejeződik egészen a rakodás, az első kocsikból futva jön vissza a nép. Kérdezzük, hova és miért futnak? Lefújva az egész és félnek, hogy a helyüket elfoglalják.
Két nap múlva ismét berakodás és el is jutunk a következő állomásig, vagyis Passauig. Itt egy órája már, hogy állunk és egyszer csak a mozdonyunk eltolat mellettünk. Rátolat a végére és már megyünk is visszafelé. Elképzelhető, milyen érzés volt ezt átélni. De most nem volt futkosás, mindenki maradt a helyén. Vártuk a fejleményeket. A következő napon már február 28-át írunk és újra megindultunk. Ha valamiért megálltunk, már féltünk, nem rendelik-e vissza szerelvényünket. Így értünk március elsején Bécsbe. Az idő lassan, de a vonatunk még lassabban járt, mert csak 2-án értünk Hegyeshalomra.
Az országhatárt elérve arra gondoltunk – már 426 napja, hogy elhagytuk országunkat. Csak akkor 35-40 km-el északabbra és akkor is már 32 napja nem tudtunk szeretett családjainkról semmit. És most sem tudunk. Nem tudjuk, hazaért-e egy levél is az elküldöttek közül, amiben az életünkről adtunk hírt.
Még itt is húzták az időt. Komáromban harmadikán reggel szálltunk ki a vonatból, mégpedig azért, hogy ellenőrizzék, nincs-e német vagy esetleg csendőr köztünk, mert ez megbocsáthatatlan vétek. Volt, akire rá akarták fogni neve után a németséget, mint például Ribling Józsira, mert az anyja Takler – ő csak német lehet. Pedig, ha az életét mentené meg egy pohár víz, azt sem tudna németül kérni. Sokan voltunk szekszárdiak és bizonyítottuk – városunk lakóinak fele német hangzású nevet visel.
Még itthon is próbára teszik idegeinket. Vasárnap, 3-án nincs igazoltatás. Hétfőn már alkonyodik, mire befejezik. Budapest felé már nincs vonat, csak Tatabányáig tudtunk eljutni. Itt reggel könnyelműen egy tehervonatra szálltunk fel. Útközben tudtuk meg – ez Oroszországba megy. Újabb izgalom – vajon megáll-e Budapesten?
Kelenföldön nem kaptunk szabad utat. Vezényszó nélkül egy perc alatt leszálltunk mindannyian. Innen már nyugodtabb volt az út a Déli pályaudvarig. Érdeklődésünkre közölték, hogy Szekszárd felé most ment el a vonat, ma oda másik már nem lesz. Az itt álló vonat Pécsre megy. Gondoltuk, Sárbogárdig elmegyünk, ha 5 órakor megy is. De már csak a padlón volt ülőhely. Így még fekhelyünk is lett, amíg ülőhelynek át nem kellett adni.
Az, hogy ritkán megy a vonat, még érthető, de hogy alig halad, ez érthetetlen. Azért mégiscsak odaérünk Sárbogárdra. Jó érzés volt az ismert települések nevét olvasni. Kiszálltunk. Hamarosan – bár nekünk sokára – jött egy vonat Székesfehérvár felől. Tehervonat. A vagonok között kevés a fékező-fülkés. Csak a nyitott, téglával megrakott vonatokra tudtunk felszállni. De ez is jó volt, hiszen már önmagunkat is tehernek éreztük.
Éjfél körül lehetett az idő, amikor végre megindultunk. Nagydorogra érve egy dunaszentgyörgyi bajtársunk le akart szállni. Kereste a csomagját – nem találta, eltűnt. Kerestük – sehol. Voltak nem fogoly utasok is. Valaki ellopta a cuccát. De le kellett szállnia, mert indul a vonat és ő is már szeretett volna hazaérni.
Egy ilyen körülményes utazás után – ha lassan is – hazaértünk március 6-án, reggel 4-5 óra körül Szekszárdra.
Az itteni helyzetet ismerő egyének felhívták figyelmünket az itt érvényben lévő rendeletre, vagyis hogy kijárási tilalom van. Igazolás nélkül nem járhatnak az utcákon reggel 6 óráig.
Szótfogadtunk – ha a 17 hónapot kibírtuk – ezt a másfél órát már csak kibírjuk.
És hála Istennek, az itthon hagyott szeretteinkkel ismét TALÁLKOZTUNK!
Nem tudom megérteni, mivel érdemeltük ki Istentől, hogy a sok megpróbáltatás és lelki szenvedés után, ha sokára is, de annál nagyobb boldogsággal újra találkozzunk, és tovább élhessük megzavart, de már ismét boldog életünket!
Vajon meddig?
Utóirat a hazaérkezéshez.
Hogy a helyi körülmények miatt várakozni kellett, ezt felhasználtam önmagam megnyugtatására. Nézve az állomás épületét – semmi rongálódás sincs rajta. Ez annak a jele, hogy különösebb rongálás egyéb épületeken sem lehet. Az utunk során látott lerombolt városok vasútállomásai voltak leginkább tönkretéve. És ahogy megindultunk az állomásról hazafelé, később sem láttuk nyomát erőszakos rongálódásnak.
Az utcánkba beérve a Nap első sugarai a mi házunkat világították meg, megérezve – remélhetőleg – újabb boldog találkozásunkat.
Mégis remegve emeltem kezemet a csengő gombjának megnyomására. Megnyomom, és olyan hamar nyílik egy ajtó, mintha már ezt várták volna. Hisz ez nem kétséges, hogy várták, mert a későbbiek folyamán kiderült, hogy az elküldött levelek hazaértek és az itthoniak tudtak létezésemről.
Néhány pillanat múlva a kapu kulcsa is csikorog a zárban. Nyílik az ajtó és megjelenik édesanyám arca, de válla felett már Katóé is látható. De se nekik, se nekem nem jön szó az ajkunkra. De annál inkább megindulnak a könnyeink. Szótlanul vezetnek még alvó kisfiaim ágyához.
Csak az ő látásukban való megnyugvás után tudok kérdezni Bözsiék családja felől és erre is megnyugtató a válasz.
Boldog ölelkezés és könnyes arcok rég várt csókjai után tudok érdeklődni a szélesebb körű rokonság után és erre is megnyugtató a válasz. És ide kívánkozik, hogy ismét
TALÁLKOZTUNK!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése