Apám szenvedélyes természetjáró volt. Hat-hét évesen nyolc-tizenkét kilométeres túrákkal teltek a vasárnapjaink, később még hosszabbakkal. Akkoriban még nem volt szabad szombat.
Az első kirándulós év után izgatott örömmel vártam a folytatást.
Így február vége tájt vállunkra vettük a hátizsákot, és nosza.. A Moszkva térről induló 56-os villamos Hűvös völgyi végállomásánál szálltunk le. Átvágtunk a Nagyréten, aztán csak turistáknak jelzett utacskákon-ösvényeken felkapaszkodtunk a János hegyi kilátóhoz.
Itt előkerült az elemózsia. Fejenként dupla félkarajnyi szendvics, alma, pohárka langyos tea.. Termoszból.
- Igazi turista nem terheli a gyomrát-szívét.
Egyébként is puritán módon étkezett. No, nem mintha megvetette volna az ízletes fogásokat
De….
– Mindig egy falattal előbb tedd le az evőeszközt, mintsem túlságosan jóllakottnak érezd magad!
Erre tanított, és maga is ehhez tartotta magát.
Negyven évvel később értettem meg igazán a tanítása hasznát. Hosszú kihagyás után akkor kezdtem el ismét intenzíven mozogni. Ha kocogás közben frissítettem, nehezebben szedtem a lábamat. De hát ez tulajdonképpen már egy másik történet.
Most az a hét-nyolc esztendős lányka a János hegy északi oldalán ereszkedik lefelé. Szeme gyönyörköve szánkázik az olvadozó hófoltokat átdöfő halványzöld dárdácskák látványán. Szőnyegként borítják a hegyoldalt. Érdekes, soha eszébe nem jutott arra gondolni, kedves, gyenge növénykék miért is bújtatok ki ilyen korán. A kemény földet áttörő életerejüket csodálta. Testközelből . És csodálja, bár mostanában már inkább elvontan, ma is.
Akkoriban még nem volt tilos szedni ezekből a gyűszűnyi-fehér-harangocska-fejű évelő növényekből.
Mi minden évben két kis csokorral tértünk haza. Apám idealistán mérsékelt volt. És javíthatatlanul naiv.
Emlékszem, jóval később, - már középiskolás voltam – a Vérmezőn átvágva a mindenki képességei szerint fog tenni a közjóért és szüksége szerint fog részesülni belőle kommunista alapelvről beszélgettünk. Engem valamiért a bunda-elosztás foglalkoztatott.
- És ha valaki mégis kettővel jön majd ki az áruházból?
- Megteheti. De nem lesz rá igénye.
Március hűvösét az aranyeső és mimóza napfény melege feledteti.
Előbbi újabb, időskori szenvedély. Nem emlékszem, mikor, hol, hogyan fogant. Csak arra, évről-évre egyre irracionálisabb vonzalmat éreznek az érzékeim e citromlepke szirmú élénksárga bokor iránt. Tetszik. Csak úgy. Igazán. Számomra a valódi szépség. A birtoklás szándéka, tehát érdek nélkül. „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Ahogy azt én még régen tanultam. Soha, sem szívem, sem legtitkosabb gondolataim mélyén nem kísértett meg a vágy letörni vagy piacon megvásárolni és hazavinni akár egyetlen ágacskát is belőle. Ő ott van otthon, a Sziget, a parkok bárki számára nyitott világában. Csak azzal nem osztja meg szecessziósan indázó ágai és milliónyi virága bujaságát, aki érzéketlen az ilyesfajta szépségre.
Bezzeg a mimóza!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése