Az első szálat, amire felfigyeltem, Gergő, a legifjabbik fiam lopta. Igen, igen, nincs mit szépíteni rajta. Úgy felsős lehetett. Akkoriban még Óbudán laktunk, egy négyszintes panelben. Így május tájt a szomszéd utca egyik családi házának kertje csak úgy lilult a hatalmas dúsfürtű orgonabokortól. Ámulattal csodáltam, ám a belém nevelt tisztesség nem engedte átnyúlnom a kerítésen.
Pedig több helyen is lehetőséget kínált. A fiamba is igyekeztem átplántálni, ő mégis megtette. Ma sem tudom, javára vagy kárára vált-é ez a többszörös merészség. Hisz’ több évtizedes családi tabut döngetett vele. De apámra jellemző önmérséklettel csak egyetlen szálat hozott. És ugyanolyan naiv örömmel. Egy férfi ezzel a hozzáállással semmire nem jutott volna a mai világban. Úgyhogy ma utólag már bevallhatom, inkább mégis örültem a történteknek, mintsem nehezteltem érte. Sőt tanultam belőle és tőle. No idegenek kertjéből ezután sem voltam képes letörni egyetlen gallyat sem, hiszen ha minden arra járó csak egyet…..De már akkor rendszeres nagy sétáim alatt itt-ott elhagyott, vadon növő bokraiba botlottam . Igaz sápadtabb lilák és közel sem olyan duftig – ahogy anyám mondaná – szirmúak voltak mint szerencsésebb, gondozott társaik, de orgonák. És az a csak gyöngyvirágéval vetekedő hűvösen-friss illat! Évente begyűjtöttem a magam egy szálát.
Persze előfordult, hogy legálisan juthattam hozzá. Ilyenkor többhöz is. Az idő tájt valahogy még az iskolai ballagásokra tartogatták virágba borulásuk dömpingjét. Mondhatni ingyen borultak az otthoni kertekből hozott hatalmas zöldekkel dúsított lila meg fehér fürtök alatt virágba pincétől-padlásig a tanodák. Az ünnepély múltával pedig csak az nem vett magához néhány ágat, akinek a reménytelenül fonnyadt példányokból jutott.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése