Gősi Vali: Megosztani az élményt

'Vadludak húznak a város felett. Nagyszerű látvány, valódi meglepetés. Jó lenne valakivel összefonni tekintetemet, megosztani az élményt, beszélgetni örömömről! De senki sem néz az égre. Gondok közé húzott nyakkal sietnek dolguk után az emberek. Talán éppen értékeket vásárolni maguknak.'
(Lehoczky János)

Megosztani az élményt nagyszerű dolog, legalább olyan szép és különleges, mint megélni - írtam a napokban valakinek egy irodalmi élményem kapcsán.

A gondolat tovább folytatódott bennem, kérdések sora állt elém, immár sokadszor: miért is e vágy az emberben - megosztani az élményt - legyen bár egészen hétköznapi közlésvágy, vagy akár érett művészeti, irodalmi stb. alkotás, ami késztetésül szolgál?

Az élmény, a minőség talán mindannyiunknak más-más értéket jelent, mégis azt gondolom, ha valamennyien keressük, szerencsére szinte mindannyiunk gondolatai mögött rálelhetünk valami különlegesre, persze ha képes megmutatni magából olyasmit és úgy, ahogyan csak ő képes láttatni, hallatni, és kíváncsivá tesz minket.

A kifejezésmódunk is - szerencsére - annyiféle, ahány fűszál a réten, legföljebb más eszközeink vannak arra, hogy átadjuk, továbbadjuk a megélt élményt, és vannak, akik kivételes tehetséggel bírnak e téren, vannak, akik jól kommunikálnak, akik szerencsések, vagy akadnak olyanok is, akiket mások támogatnak, inspirálnak arra, hogy megmutassák képességeiket, és azok gyümölcseit.

Talán ők a szerencsésebbek - nemkülönben mi is, akik művészetük, alkotásaik révén, azaz általuk juthatunk el - többek között – felemelő művészeti, irodalmi élményekhez, különösen, ha keressük azt, ami számunkra is maradandó érték, és képesek vagyunk befogadni, a magunk módján megélni, értékelni azokat.

S ha kíváncsian keressük az élményt, bizonyára bővelkedhetünk az elénk táruló értékes, szép kifejezésmóddal megáldott emberek által közvetített gondolatvilágon át a világ színeiben, csodáiban, akár személyes, közvetlen érzékszervi élmény híján is, hiszen manapság már olyan fejlett a technika, hogy szobánkba hozza a világot.

De mi van azokkal, akik úgymond hétköznapi emberek, ám élményeik megosztására ugyanúgy vágynak, mint akik számára minden lehetőség adott? (akár úgy, hogy megküzdöttek érte, mert több tehetségük, erejük, inspirációjuk volt, mint az átlagembernek…)

A kínálatból - különösen a mai fejlett kommunikációs lehetőségekkel élve - még a legszerényebben megbújók között is fellelhetünk különlegeset, egyedit.

Így van ez az érett művészetek esetében is, de a hétköznapi közlésformáknál is hasonló a helyzet.

Vélhetően minden ember - nem csupán a művészek, alkotók - egyik legmélyebb vágya, miután társas lény vagyunk - az élmények, a gondolatok cseréje - azaz adni valamit magunkból másoknak. Megosztani az élményt …Talán mélyen, legbelül sokunkban ez a szándék bujkál. Csodálatos dolog, ha képesek vagyunk élményeinket - de akár fájdalmunkat, szorongásainkat, vagy éppen boldogságunkat - érdekes, izgalmas, vagy akár különleges köntösbe csomagolva átadni másoknak, de még szebb, ha képesek vagyunk rá, hogy segítsünk a másiknak felismerni azt, hogy az ő számára is adott ez a lehetőség.

Lehet, hogy célt, értelmet adunk így életének... De csakis akkor, ha ő is akarja. Lehet, hogy apró figyelmességgel, figyelemmel segíthetünk felismerni a benne rejlő értéket, mert ő maga még bátortalan, vagy lassabban az úton…

Persze nem úgy, hogy érdemtelenül is dicsérjük, magasztaljuk, de úgy sem, hogy igaztalanul ócsároljuk, és sarokba szorítjuk a közlésvágyával együtt, (azaz örökre megöljük benne az értelmes életcél keresésének még a csíráját is) hanem ki-ki a maga segítő, jó szándékú, jobbító eszközeivel, lehetőségeivel, amelyekkel őszintén adhat valami olyat a másiknak, amivel arra sarkallja, hogy az a másik is több, kiválóbb, jobb lehessen. Ha figyelünk a másikra, bizonyára érződik segítő szándékunk is. Ha mégsem, bátran kérjünk elnézést, ne szégyelljük megkövetni a másikat, talán megérti, hogy nem bántani akartuk. Szerintem ennyit mindenképpen megér a dolog, s ha marad mégis a sértődöttség, érdemesebb - vállalva kudarcunkat is, mert lehet, hogy ez a mi kudarcunk is egyúttal, nem csupán azé az embertársunké, aki nehezen bírja a kritikát - hagyni őt, hadd menjen a maga útján, hadd tanuljon saját hibáiból.

Nem kell tehát világrengető dolgokra gondolni - legyünk bár amatőrök, vagy dilettánsok bármiben, teljesen mindegy - elég egy kis figyelmesség, törődés, empátia, és talán annyi is, hogy megosztom a másikkal érzéseimet, gondolataimat - néha csupán egy-egy őszinte szóval, egy mosollyal, de akár együttérző könnyekkel, hallgatással, és ha szükséges, és igényli az a másik, építő, segítő ötlettel, tanácsokkal.

„Élni csak fölfelé érdemes…” - visszhangzanak bennem Müller Péter szép gondolatai… Biztosan így élünk, ha képesek vagyunk segíteni a másiknak, hogy ő is felemelkedhessék. Ha érzi – megérzi – hogy őt sem a földre, a sárba szeretnénk teperni, hanem éppen felemelni onnét, idővel talán megtanulja elfogadni a bírálatot, akkor is, ha negatív.

Ha mégsem, biztosan nem a mi hibánk. Próbálkozni mindenképpen érdemes.

Valamennyien emberek vagyunk, valamennyien mások. Így színes a világ. A kisgyermeknek is már idejekorán meg kell tanulnia – gyakran bölcsődésként - az emberi közösségben való együttélés alapvető normáit, mások elfogadását, sőt, később azt is, hogy kötelességünk segíteni a másiknak, ha bajban van, és ez nemes, szép, emberi kötelesség, amely legalább olyan értékes, mint a művészetekben való jártasság, vagy azokban való kimagasló eredmények elérése.

Én nem adom fel, ilyesmit keresek mindenütt, mindenkiben a világban, és amióta tudatosan keresem, egyre többször találok is - úgy irodalmi, mint művészeti alkotásokban, de utcán, játszótéren - bárhol.

(Reggelente, ha túl sok borongós arcú emberrel találkozom, a szemükbe nézek, és mosolyogni próbálok…

Kutyusokra (is) szoktam mosolyogni – visszamosolyognak :)) - próbáld ki, Kedves Olvasó, érdemes! :)

"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."

(Márai Sándor)