Juli most is, mint hetek óta szinte minden délután, kimerülten érkezett haza. Amíg a lakáskulcsokkal matatott, azon járt az esze, mit üssön összevacsorára. A gyerekek eléggé válogatósak, ráadásul újabban a férje is egyre különlegesebb ételeket szeretne. De mióta építkeztek, kétszer is meg kellett gondolniuk, mire költik a forintjaikat, s az asszonynak mostanában egyre kevesebb az ideje is a vacsorakészítésre.
Amióta kinevezték csoportvezetőnek, szinte minden percét bent tölti a munkahelyén. Mire végez, legszívesebben csak beesne az ágyba, de hát ott a két iskolás fiú, éhesek, a leckéjüket is ellenőrizni kell esténként, a férje meg csak morgolódik, tologatja el maga elől a tányért, ez sem kell, az sem kell, dörmögi rosszkedvűen. Ilyenkor legtöbbször szó szót követ, s az este általában veszekedéssel zárul. Másnap reggel persze morcosan, duzzogva készülődnek, s ezzel már eleve el van rontva a nap.
Gépies mozdulattal nyitotta ki a hűtőszekrény ajtaját. Egyetlen pillantással felmérte a készletet, a maradékokat. Szinte jókedvre derült, ahogy eszébe jutott, milyen sok maradt az előző napi tejfölös paprikás csirkéből, amit szerencsére mindenki szeret. Régebben gyakran mondogatta az ura, a feleségepaprikás csirkéjének szaftját tunkolgatva, hogy ezt bezzeg minden nap megenné.
Ha minden nap nem is, de két nap egymás után egészen biztosan, gondolta az asszony, s föltette melegíteni a maradékot. Hírtelen újra rátört az az ólmos, nehéz fáradtság, ami hetek óta gyötörte.
De már csapódott is az ajtó, s viháncolva toppantak be a fiúk.
– Anya, ma mi lesz a vacsora? - kérdezték rögtön, ahogy betolultak a konyhába. Pár perc múlva megérkezett az apjuk is. Az asszony a konyhaablakból figyelte, ahogy a férje pár pillanatra megáll a rózsaágyás előtt. Gyönyörű rózsái voltak Julinak. Bizonyára szerették őt a virágok, mert csak nőttek, bimbóztak a mindenféle színű rózsák a kertben, pedig mostanában nemigen fordított rájuk időt. Ahogy ott bámészkodott a férje a rózsabokrok előtt, a Juli arcán halvány mosoly suhant át. Aztán nyílt az ajtó, táska a sarokba, kabát, sapka a fogasra. Csak ezután köszönt a férfi foghegyről a feleségének.
– Kaja? – kérdezte nemes egyszerűséggel.
– Maradék… – emelte meg a fedőt az asszony, s paprikás csirke illata ellepte a konyhát.
– Tegnap is ez volt – morogta Ferkó, olyan hangon, mintha csak a vitatkozás kedvéért beszélne. Hiszen valójában imádta a paprikás csirkét.
Juli pillanatnyi jókedve nyomban elpárolgott. Élesen vágott vissza:
– Azt hittem szereted! Eddig még szeretted! Újabban nagyon játszod az urat!
Az asszony mérgesen kavargatta tovább az ételt, a fakanállal bosszúsan ütögetve a jénai tál szélét.
– Főzz valami mást. Én nem eszem meg! – tromfolt a férfi dacosan, és bevágta a sarokba a cipőjét.
– Megmondanád akkor, ezzel mit csináljak? – vetette oda Juli, s az asztal közepére csapta a tálat.
– Bánom is én! Dobd ki! – vonta meg a vállát az ura.
Na, ez olaj volt a tűzre! Az asszony dühösen fölkapta a tálat, és csirkéstül, szaftostul kihajította az udvarra. A becsukott konyhaablakon keresztül… Hatalmas csörömpölés, csattanás hallatszott, s a szebb napokat látott jénai tál megrokkanva ért földet a rózsák között. Csupán egyetlen szemvillanásig tartott az egész. Azután csönd lett. Szokatlanul nagy, dermedt csönd.
Az ablak… a tál… a rózsák… a vacsora…, csapott Juli fejébe a gondolat. Kiszaladt az udvarra. Elkeserítő látvány fogadta. A széttört edény darabjai között csirkecombok-és szárnyak hevertek a rózsabokrok tövében. Letört a legszebb szál rózsája, az a lángoló vörös színű, amit annyira szeretett szagolgatni. A tejfölös szaft pedig szépen egyenletesen szivárgott a talajba, már alig látszott belőle valami.
Az asszonyt mérhetetlen bűntudat fogta el. Eszébe jutott, mit szólna az édesanyja, vagy a mindig tisztes szegénységben élő, tavaly elment nagyanyja, ha látná ezt. Tisztára megbuggyantam, gondolta keserűen, s könnyek szöktek a szemébe. A fiúk aznap melegszendvicset ettek vacsorára, az apjuk duzzogott, nem kért semmit.
A következő napok robbanásig feszült hangulatban teltek, alig váltottak szót egymással.
Az asszony minden este főzött ugyan valamit, de paprikás csirkét még véletlenül sem, pedig Ferkó már szívesen megette volna.
Juli eleinte borzasztóan dühös volt az urára, később egyre inkább bántotta a dolog. Egyik délelőtt azután elkéredzkedett a munkahelyéről, s titokban isteni paprikás csirkét főzött. Úgy tervezte, hogy mire hazajön a férje, terített asztallal és finom vacsorával várja majd, azonban épphogy elkészült a csirkével, megcsörrent a telefon, s egy váratlan eset miatt sürgősen vissza kellett mennie a munkahelyére.
Gyorsan firkantott egy cédulát a fiúknak: ”Behívtak, lehet, hogy későn jövök”.
Valóban sokáig benn kellett maradnia, nyolc óra is elmúlt, mire holtfáradtan hazaért. A konyhába lépve kis híján földbe gyökerezett a lába. Aszakácskönyv az asztal közepén feküdt kinyitva, Ferkó pedig átszellemült arccal kavargatott valamit a tűzhelyen. Az asszony szeme elkerekedett.
– Hát ez? – kérdezte csodálkozva, habár az illatok mindent elárultak, még mielőtt a férfi egy szót is szólt volna.
– Főztem egy kis vacsorát. Paprikás csirke… – vigyorodott el a férfi kissé elbizonytalanodva. Juli fáradtsága egy szempillantás alatt elpárolgott. Behozta a kamrából a délelőtt készített, meglepetésnek szánt paprikás csirkét, és várakozó tekintettel letette a férje elé. Pár másodpercig mindkettenmereven bámulták a két teli lábast, aztán kitört belőlük a nevetés. Még akkor is kacagtak, amikor a fiúk farkaséhesen betolultak a konyhába, s rögtön azt kérdezték, ma mi lesz a vacsora…
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése