Vannak kutyák, és vannak farkasok. Én kutya vagyok. De most a farkasok társadalma virágzik. Nekünk, kutyáknak is a farkas-társadalomban kell élnünk.
Huszonöt éven át egy főfarkast szolgáltam, és bár az „alfarkasok” többször változtak, én maradtam. Ha túl messzire dobták a faágat, néha úgy éreztem, nem találom meg, de erősen akartam, kerestem, kerestem, így a végén mindig megtaláltam. De nem dicsértek meg – ahogy jó farkasok szokták a kutyáikat - , hanem megbüntettek, kiabáltak velem, és kevesebbet kaptam enni, mert ügyetlen voltam.
Pedig hűség, pontosság és teherbírás volt az életem. De tőlünk, kutyáktól ennél is többet várnak. Mindent. Egy idő óta feltűntek az álkutyák. Úgy viselkednek, mintha kutyák lennének, pedig valójában farkasok. Megismerem őket, ahogy csóválják a farkukat, ahogy hízelegnek a főfarkasoknak, ahogy pitiznek a koncért. Fuj, milyen képmutatóak! Akkor már inkább lennének valódi farkasok!
Az igazi kutya nem megalázkodó, csak engedelmes. Szeretete feltétel nélküli. Akkor is végsőkig ragaszkodik farkasához, ha az farkas, vagy kutya mércével mérve sem felel meg a követelményeknek. A farkasok egymásnak is farkasai. Üvöltve, ordítva rohannak a koncért. Mi kutyák, igazi kutyák, ilyenkor félreállunk, s csak nézzük a farkasokat. Sajnáljuk őket. Ölik egymást. Igen, lehet, hogy az életükért küzdenek, de nem biztos. Sokan csak azért marakodnak, hogy másnak minél kevesebb maradjon. Mi, kutyák, összetartunk. Becsüljük egymást. Úgy eszünk, hogy mindenkinek jusson, úgy lélegzünk, hogy ne vegyük el mástól a levegőt. Védjük a területünket, de csak a rosszakarókkal szemben. Ez a dolgunk. Ha valamelyikünk bajba kerül, segítünk.
Én például egyszer beleestem egy nagy, fekete gödörbe. Mély volt és sötét. Sokáig voltam egyedül. Aztán már alig tudtam meglenni a többi kutya nélkül, annyira hiányoztak. A farkasok vicsorogva ordítoztak a gödör fölött, még földet is szórtak rám. Szerencsére arra jött egy nagyon kedves, segítőkész kutya, aki nem volt nagy, mégis féltek tőle a farkasok. Ez a kutya húzott ki abból a nagy sötétségből. Három évig küszködtünk mindketten. Néha úgy látszott, már mindjárt kint vagyok, de az utolsó percben mindig visszazuhantam. Volt, hogy már nem is akartam kijutni, azt kívántam, inkább temessék be a gödröt, és hadd maradjak lenn örökre. De az, az a másik kutya – bár kicsi volt, de erős és kitartó – nem engedett el, ezért a végén mégis sikerült.
Kimásztam.
A farkasok nem tapsoltak, irigykedve eloldalogtak. Nem bántam. A farkasok nem érdekelnek. Én a kutyákkal tartok, továbbra is.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése