Azt mondják a lélekbúvárok, hogy az álmainkban, a félelmeink, örömeink jelennek meg a nappali események összekuszált történetein keresztül. Az álom többnyire más, mint a valóság, olykor merész, mondhatnám félelmetesen zavart, miként az ébren lét sohasem.
Elrejtett gondolataid fiókjainak mélyéről hozza elő képeit, tőr, zúz, ordít, máskor szelíd, messzire, ismeretlen tájra visz, abszurd helyzetekbe hoz, megbosszulva a nappalok fegyelmezettségét, a valóságot. Megszínesíti a képzeletünket, elkeserít, leránt a mélybe, velem ez sokszor fordul elő, de néha, a magasba is emel az álomvarázsló. Az álom mindig boldoggá teszi az embert, ha rossz azért, mert felocsúdsz belőle, ha jó azért, mert bearanyozza a napod.
Mindnyájunknak vannak visszatérő álmai Van, ki felrepül, ha veszélyben van, ők többnyire gyerekek, mert még repülnek álmaikban. Én például az álmaimban sokszor kerülök fel meredek hegyoldalakra, keskeny korlát nélküli hídra, és rendre le is zuhanok, majd a leérkezéskor egy hatalmas rúgással a valóságba érek, de előtte át kell éreznem a zuhanás félelmetes érzését. Az álmok néha furcsa helyszínre visznek, ahol idegenül érzem magam, én többnyire magam vagyok, és mindig jövök valahonnan és utazom valahova.
Ebben a furcsa álomban, mely beleragadt az emlékezetembe, egy idegen sose látott vasútállomáson téblábolok, vonatok indulnak nagy összevisszaságban, lepukkant omladozó épületek állnak a sín kavalkád oldalában. Az egész vidék szürke és nyomorúságos képet fest. Emberek jönnek-mennek némán, céllal, céltalan, nem tudom, egy biztos, idegenek és rongyosak. A táj dombos, egyenetlen, gyér növényzetű, hirtelen emelkedő meredek partokkal és furcsa keskeny hidakkal.
Álmomban utaztam valamerre, az út célállomása ismeretlen volt, csak úgy mentem, olyan érzésem volt, hogy menekülök valahonnan valahova. Nem egyedül botorkáltam az úttalan utakon, egy 10 év körüli kisfiú fogta kezem, a kisfiam. Csomagjaink nehéz súlya alatt görnyedtünk lassan haladva. Az állomás előtt álló vonatok valamelyikét próbáltuk elérni, de mire odaértünk elindult és mi dermedten néztünk utána. Minden vonattal így jártunk, mire utolértük, sorra tovarobogtak. A sírás fojtogatta torkomat. Elkeseredetten visszacihelődtünk az állomás elé, ahol emberek jártak ki be, egy ócska ivó ajtaja hangos nyikorgással nyílt és zárult. Az állomás ajtóhoz egy ócska, rozsdás vaslépcső vezetett. Fáradtan lerogytam a táskáimra, a fiamat pedig felküldtem, hogy kérdezze már meg honnan és mikor indul a következő vonat. Ültem a táskáimon és vártam, és vártam. Elgondolkodtam azon, hogy egész életünk során csak várunk és várunk valamire. hol erre, hol arra. Sorsdöntő eseményre, mely reményteljes jövőt ígér. Néha csak egy kis enyhe szellőre, szép tavaszi napsütésre. Gyermekként a karácsonyi éj adta csodára, egy jobb osztályzatra. Ifjan, téblábolva várunk egy kedves arc mosolyára. Várandósan a boldog születésre és most a fiamra, aki nem akar előkeveredni, úgy elment, mint a vonatok, nem akar visszatérni.
Néztem az ajtót türelmetlenül, hátha végre ő lép ki rajta, de hiába vártam. Már alkonyodott. Ahányszor nyílt az ajtó megörültem, de csalódnom kellett, mert minden alkalommal csak egy idegen lépett ki rajta. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, az a fajta, amit mindenki érzett már, hogy valami nagy baj történt, de nincs segítség, már minden erőfeszítés hiábavaló. Holmimat hátrahagyva felugrottam és feltéptem a mocskos ajtót. Bent a sűrű füstben sok ember álldogált pohárral a kezében, rohangáltam közöttük és kérdezgettem őket, hogy láttak e itt egy szőke tíz év körüli kisfiút, nem beszéltek, csak megrázták a fejüket. A füstös, félhomályos ivóba, a sok félelmetes idegen között a hangzavarban riadtan futkároztam, de nem találtam a fiamat Az emberek itták az italukat és nem néztek rám, csak hallgatták a recsegve ordító furcsa zenét. Kirohantam, kétségbeesve, zavarodottan futottam mindenfelé a gyereket keresve, de senki nem látta. Csomagjainkat elhagytam, szaladtam a kietlen vidéken, elhagyatott romos házak között, magas partokon, át a sínrengetegen, egy lepusztult hídon átkúsztam, alattam a tátongott a mélység. Zokogva leültem a híd lábához, körülöttem pusztaság. Nem tudom leírni szavakkal mi ment bennem végbe ekkor e néhány percben. Minden forogni kezdett körülöttem, félelmet és mérhetetlen fájdalmat, kétségbeesést érezve, hirtelen egy szakadék tátongott előttem, és én tehetetlenül, az egyensúlyt elvesztve lezuhantam a mélybe.
Hatalmas rúgással jöttem ki a szörnyű álomból a reggeli valóságba, egy nagy, és nehéz nap kezdetére, mert azon napon ültük meg a fiam lakodalmát.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése