Kelebi Kiss István: Nem optimális hangulatban készült számvetés

A napbarnított kölyökkor fehérre váltott,
beomlott délidők alatt, egész napok a délutánok,
s ki dolgaimból krőzusként osztogattam ingyengerezdet,
koldusként lakom magamban és homlokom barlangfalára
fiktív csodákat festek.

*
kilépnék
maradok
könnyebb
ütnék
de az is
engem bántana
bizonygatom
hogy pontos
létem számtana

nyelvem alatt
döglött fiókák
szavak
hétfők műtőjében
amputálják
szárnyamat

*
 Látok sík vidéket,
közepén ház, mellette tó van,
meztélláb csínytevés fut
s táltos lakik a hintalóban.
Minden fényes még ,
magától értetődő,
nincs tériszony, kútomlás,
szárnyat növeszt a földobott kő.
Mi akkor ragadt rám,
ma már csak emlék.
Csupán a vers maradt meg
olyannak, mintha lennék.

*
Levélfonákra vésett
titkosírást kódoltam eddig
kiolvastam az erdőt
vizeket nem érdekelt senkit

Ami eddig megóvott
a születés-előtti balzsam
lebomlik s fekszem bőröm
foszló gyolcsába becsavartan

*
Jégtől súlyos ág,
mely letöri magát.
Ennyi vagyok.
Arányok, ívek
melyekben hittem,
mára torzak.
Örök lakója lettem
panel-toboznak.
Kik laktak bennem,
igézetek, álmok,
mind koszlottak mára.
Rám öntötték a
valóságot,
a Rendet, melyért
szegény Attila
maradt volna még.

*

mikor hangyák szemében
lángja gyúl rettenetnek
ki mondja el helyettem
a kő alatti csendet

ki üvölt ha rám dől az árnyék
ki kel föl és jár helyettem
s a sejtjeimbe zárt fényt
ki tűzi homlokomra

hogy jelentse
nincs helyettem más
ki sorom megteremtse

*

Lassan beomlanak a vágatok,
melyekben versek közlekedtek.
Jambusok kopognak s egy-egy
rím üvöltve kérdi, hol vagyok,
s kétségbeesve ások egyre lejjebb,
mert hallok még apró életjelet,
szívem dobol nekik, de nem felelnek:
reményt szőtt ismét a képzelet.